Ha fogyatékos gyerekem születne, úgy érezném, tönkreteszi, megkeseríti az életem. Rossz ember vagyok, hogy így gondolom?

Azok a szülők, akik nem fogják fel csapásként, hogy fogyatékos a gyerekük, sokan pont úgy gondolkoztak mint te, mielőtt megismerték a gyereküket. Én Down-szindrómás gyerekeket nevelő családokat ismerek többet, sok olyat is, akik bevallják, hogy nem tartották volna meg, ha tudják előre. És hogy örülnek, hogy nem tudták :) MOST már nem mondanának le róla, nem cserélnék el, de előre nem tudták, hogy ez ilyen lesz. Ugyanígy féltek, ugyanilyen szörnyűnek látták messziről.

A Down-szindróma nem súlyos fogyatékosság, többségében enyhe vagy középsúlyos értelmi fogyatékossággal jár, amit egészen jól kompenzálnak más képességekkel és az (általában) jó természetükkel. Utóbbi miatt éppen a Down-szindróma az minden fogyatékosság közül, amivel több kutatás szerint is a legkönnyebb együtt élni.

Amíg nem ismertem közelről Down-szindrómás gyereket, én is azt hittem, amit itt az egyik hozzászóló, hogy a szülők csak magyarázzák a bizonyítványt, mert nem bírják elfogadni, mennyire szörnyű az életük. Most már látom, milyen szűklátókörű voltam. Tényleg nem hittem el semmiből, hogy boldogok, míg én magam át nem éltem :) Vannak, akik nyitottabban gondolkoznak, mint én, több olyan családot is ismerek, ahol direkt Down-szindrómás gyereket fogadtak örökbe. De azért szerintem sokan vannak így vele, hogy addig nem hiszik el, míg a saját szemükkel nem látják - de a saját szemükkel meg nem akarják megnézni, mert tele vannak félelemmel meg előítélettel. Engem csak a saját gyerekem tudott róla meggyőzni, milyen hülyeségeket hittem el, csak mert "mindenki tudja".

Röviden: természetes, hogy így gondolkozol, mert (még) nincsenek meg azok az ismereteid, amik alapján másképp gondolkozhatnál :)

h apénz van, nem keseríti meg

járni kell vele dokikhoz, fejlesztésekre, különórákra, biztos bele lehet rázódni, mert sok szülő lenne hasonló körülményekkel, meismernéd őket, minden máshogy alakulna

én azon aggódnék, hogy nincs pénzem rá és voltaképp a gyerekem miattam "sérülne"tovább..

Nem hiszem, hogy így éreznéd, ha már valóban ott van a baba. És ítélkezni tényleg csak annak van joga, aki benne van vagy volt ebben a helyzetben, mert minden más csak okoskodás. Nagyon sok ember sokkal boldogabb beteg gyerekkel, mint nagyon sok ember egészséges gyerekkel, ezen is érdemes elgondolkozni. A boldogság nemcsak lehetőségek és helyzetek együttállása, hanem egy képesség is, annak a képessége, hogy észrevegyük a sok, minket érő inger és bennünket érő esemény közül a jót, és arra fektessük a hangúlyt, arra koncentráljunk.

Semmi esetre sem neveznélek rossz embernek. Szerintem mindenki annyit vállaljon, amennyit vállalni tud anélkül, hogy mártírnak érezné magát, vagy úgy érezné, hatalmas áldozatokat hoz. Mert egy mártír anya az egyik legrosszabb, ami a gyerekkel történhet. A mártírok örökké lelkiismeret-furdalást akarnak kelteni a környezetükben, ezzel mérgezve mindenkit.

Persze, mindenki fél tőle, hogy beteg gyereke lesz. Én is féltem. Bár nem azért, hogy esetleg nem fogom szeretni, hanem hogy nem fogok tudni döntést hozni. És hogy ki fog róla gondoskodni, ha én már nem leszek. Ha így alakult volna, és rajtam múlott volna, nem lettem volna képes elvenni a gyerekem életét. De tudtam, hogy nem tudnám felmérni a helyzetet, az ösztönök borzasztó erősen dolgoztak bennem. Megmondtam a férjemnek, ha így alakulna, neki kell majd döntenie. Ettől is lehetek rossz ember. Sőt, ráadásul másra próbáltam hárítani a felelősséget. De szerencsére nem így töntént.

Elgondolkodtató a kérdés, és a válaszok is.

A kérdésedre válaszolva: nem vagy rossz ember, csak valószínűleg fiatal, tapasztalatlan, és nagyon keveset tudsz még az életről. Ezeknek a válszoknak nagyrésze felnyithatja a szemed.

Igen, minden anya fél attól, hogy fogyatékos gyermeke szülessen, egészséges gyermeket szeretnénk. De a fogyatékosság tág fogalom, nem mindegy miről van szó enyhébb vagy súlyosabb esetről. Az itt megszólaló anyukák példát mutatnak sorsukkal, hogyan lehet fogyatékos gyermeket neveli. Elolvastam a linket is, én sírtam rajta.

Nem mindenki képes erre a feladatra, van olyan anya aki beleroppan, van akinek a házassága megy tönkre, de lehet, hogy ez az anya akkor is beleroppanna, ha nem sérült a gyermeke, hanem ép egészséges, csak ép magatartászavaros, hiperaktív, agresszív, és nem bír el az adott problémával.

Nem tudhatjuk, amíg nem szembesülünk vele.

Nekem 4 egészséges gyermeket adott a Jóisten, nem tudhatom én sem, milyen sérültet nevelni. DE. Nem úgy állnék hozzá a feladathoz, hogy tönkreteszi az életem, hanem megadnám neki is azt a szeretett ami csak tőlem telik, pici korától azt a fejlesztést amit csak lehet, hogy sérülten is BOLDOG ember lehessen egy BOLDOG családban amennyire lehetséges. Biztos nem bírnám lelkileg ha nagyon súlyos fogyatékossága lenne, és 24 órában ápolni kellene, biztos látja ezt a Jóisten, és ezért nekem egészségeseket adott, de négyet, nem egyet, nem kettőt, ez is nagy feladat.