Ha fogyatékos gyerekem születne, úgy érezném, tönkreteszi, megkeseríti az életem. Rossz ember vagyok, hogy így gondolom?

nekem a nagylányom sérült.. nem magatehetetlen, de 24 órás felügyeletet igényel és csak szavakkal tud kommunikálni, (14 éves) tudod amikor kiderül egy gyermekről hogy sérült, akkor nem azon gondolkozik az ember, hogy hogy teszi tönkre az életét, hanem elkezded keresni a különböző fejlesztéseket, mivel tudod a legtöbbet kihozni belőle... nem érzem és soha nem is éreztem olyat, hogy tönkre teszi az életemet... igen... átrendeződik az ember élete, mert biztosítani kell neki az állandó felügyeletet, de vannak fejlesztő bölcsik, ovik, iskolák, tehát nem kell otthon lenni vele egész nap, így az ember fel tud töltődni... se bölcsiben, se oviban se most az iskolában nem találkoztam olyan szülővel aki úgy érezte, hogy tönkre tette az életét eza helyzet... természetesen nem mindegy a gyermek mennyire sérült... ha magatehetetlen, szellemileg is teljesen sérült lenne, egy idő után biztos keresnék neki egy bentlakásos otthont és csak hétvégékre hoznám haza, mert az nem csak lelkileg, fizikailag is megterhelő feladat lenne egy bizonyos kor után... és csak az ítélkezhet felettem erre a gondolatra, aki maga is ebben a helyzetben van...

én nem mondom, hogy rossz ember vagy emiatt... hisz egy kívülálló számára rettenetesen nehéz feladatnak tűnik... néha persze eszembe jut milyen lenne az életünk, ha egészséges lenne... 14 éves... épp a kamaszkor közepében... visszabeszélne, veszekednénk, pasizni-bulizni akarna (de legalábbis hamarosan:D) állandóan rettegnék mikor ér haza buliból, nem keveredik-e rossz társaságba stb.. :) hát nekem ilyen problémám nincs :) - mindennek lehet a jó oldalát is nézni... de kihangsúlyozom még egyszer, nem mindegy mennyire sérült a gyermek...

van egy nagyon kedves írás... ha nem bánod belinkelem... nagy igazságok vannak benne...

[link]

Szerintem nem vagy rossz ember.

Most gondoljatok már bele. Ha nem "csak" süket, hanem pl csak fekszik és folyik a nyála és 10 évesen is babakocsiban kell tolni és pelenkázni és etetni... Egy ilyen gyerek teljes embert kíván 24 órában.

Mínusz egy munkahely, 0 szabadidő, ha a szülő hal meg előbb, mi lesz a gyerekkel? Stb.

Én komolyan mondom el nem tudom képzelni, hogy aki itt rossz emberezi a kérdezőt, ő ilyen szituban nem gondolná-e úgy, h ez tönkreteszi őt és az életét is.

Mert ugye egy Down-os még esetleg (ha nem olyan súlyos eset) okoz(hat) örömet, de egy fentebb leírt gyerek nem. Aki meg ilyennek örülne és boldog lenne és elégedett, az hazudik.

18 évesen mentem férjhez, 20 évesen szültem az első gyermekünket, 21 évesen a másodikat, 24 évesen a harmadikat, 4 éves elmúlt már mikor Budapesten közölték, hogy nem kis baj van! Addig hiába vittük mindenhova minden orvos azt mondta egy icipicit elmaradt a fejlődésbe, de be fogja hozni a lemaradást. Nincs súlyos probléma ezzel nyugtattak!

Majd Budapesten közölték, hogy gyermekkori autizmussal él, mindez mellett 1 éves gyermek értelmi szintjén van. IQ nem mérhető!

Hozzáteszem a terhességemnél fogadott orvosom volt a legelejétől, Genetikai tanácsadásra jártam, magzatvizet is vettek és kombinált teszteket is elvégezték, minden eredmény jó lett egészséges gyermeket vártunk!

A szigorú genetikai vizsgálatokra azért volt szükség, mert a 12.heti ultrahangon túl vastag volt a tarkóredő érték.

Ennek ellenére 4 év után derült, ki a baj.

24 órás 1 embert igénylő felügyeletet igényel, nagyon durva dolgokat csinál, folyamatosan menni kell utána 1 percre sem szabad nem figyelni.

Súlyos alvásgondjai vannak születése óta, hajnali egy órakor alszik el, és hajnali ötkor frissen üdén kel, próbáltak gyógyszereket nagyon sok félét, mindegyikre immunis volt a szervezete.

Nem beszél kommunikációs szándékkal. Nagyon sok probléma van vele.

De fejlődik szépen lassan,napról napra észrevehető a fejlődés, most már 5 éves.

Nagyon nehéz, fárasztó és megterhelő vele. De nem keseríti meg az életünket és nem teszi tönkre, hisz mindig ilyen volt, már az elejétől ezzel küzdöttünk, már hozzászoktunk rutin.

Eddig azt mondtam, ha tudtam volna, hogy ilyen beteg lesz, biztos, hogy egy percig sem gondolkodtam volna elvetetem.

De tegnap volt egy álmom, vissza mentem az időbe 7 évre vissza, nem voltak még gyerekek, tervben sem. Mondtam a férjemnek, hogy ne ezt az autót vegyük meg mert kicsi lesz, nem fogjuk használni, mert nem férünk bele, 7 személyes családi autót vegyünk, mert rövid időn belül 3 gyermekünk fog születni, vállalkozást fogunk indítani, és a nagyobbik gyermekünk, sérülten születik.

Én hiszek az álmokban, mármint a tudta alattim nem változtatta volna meg a jövőt.

Voltak itt előttem fogalomzavarban: nem, a down pl. nem élettel összeegyeztethető betegség, ami ilyen, annak a jellemzője az, hogy a gyermek méhen kívül nem, vagy csak mesterségesen tartható életben.

Értem, amit írsz, el is fogadom és meg is értem, de jó, ha tudod, hogy vannak itt ilyen anyukák, és azt is jó, ha tudod, hogy azok a dinamikák, amelyek ezt mondatják velük (mármint azt, hogy nem élik meg csapásként, stb.) adott esetben hosszantartó küzdelem eredményeként születnek, más esetben ezek a mondatok teszik az életet elviselhetővé.

Így, nullán, semmit mondóan idevetni, hogy szerinted ezek a gyerekek csak az életet keserítik nem őszinteség (vagy mondjuk úgy: szükségtelen őszinteség), sokkal inkább faragatlanság.

Egy pszichológus (akik foglalkozott ilyen gyerekek családjaival)