A gyermekvállaláshoz/-neveléshez fűzött elképzeléseitek valóra váltak mikor szülők lettetek?

En eleg keson szultem 30, volt idom latni mire vallalkozok. Boven lattam jo es rossz peldat. Megbanni soha nem fogom eletem legnagyobb csodaja. A szulesre is ugy gondolok vissza, hogy meg ezerszer is atelnem,pedig nem volt konnyu.

A reklamokban sugalt meghitt kepek persze marha tavol allnak a valosagtol, foleg amit a szoptatasrol hallani, latni.

Velemenyem szerint azoknak a legnehezebb akik nem tudnak maguknak ellenallni es annyira magukhoz dedelgetik a gyereket, h utana nem tudnak tole szabadulni. En is ilyen elkenyeztetett gyerek voltam es tudom milyen nehez volt elfogadni amikor nem en vok a kozeppontban.

Sokkal nehezebb, mint valaha is hittem.

Sokkal szebb, mint valaha is gondoltam.

Életemben nem volt még ekkora a felelősségem, és életemben nem volt még ekkora csodám.

Egy biztos, hogy bármilyen felkészült voltam, bármennyire akartam, nem tudtam mi vár ténylegesen.

Előtte voltak gyereknevelési teóriáim, most meg evezek az árral. :)

Megbánni? Soha! Még egy átüvöltött, hisztis nap után sem bánom, mert nagyon értékes emberke (4 éves). Jó, hogy van nekünk.

Csalódni? Hm...néha magamban csalódok, mert előfordul, hogy bizonytalan vagyok, pedig hát gyerek előtt mindent tudtam. :D

Nem bántam meg, de sokkal könnyebbnek képzeltem.

Komoly, sziklaszilárdnak hitt elveink voltak: a mi babánk nem lesz felkapatva, semmi körülmények között nem alhat velünk egy ágyban, a hisztit majd csírájában elfojtjuk, szerettel és következetességgel elérjük, hogy mindig szót fogadjon stb. Na, ezek közül mind megdőlt.

A csalódás túl durva szó arra, amit érzek, és nem is fedi a valóságot. Inkább hálás vagyok, hogy olyan gyerekem van, mint a fiam. A vele való sok küzdelem egyrészt megtanított leszállni a magas lóról, most már soha senkit nem szólok meg azért, mert "nem neveli meg a hülyegyerekét", másrészt pedig azt is megtapasztaltam, hogy egy roppent eleven, gyakran szófogadatlan kisgyerek is mennyire végtelenül szeretetreméltó tud lenni.

Egy részük igen. Tudtam,hogy csodálatos lesz,de elképzelni sem lehetett,hogy mennyire. A mai napig csak gyönyörködöm benne,amikor alszik :-))) ugyanakkor nagyon ki tud hozni a sodromból és vannak kínszenvedős napok... De ő a gyerekem! Imádom,ahogy van. Semmit nem változtatnék rajta,türelemre tanít. Soha nem bántam és soha nem is fogom megbánni,hogy megszültem. Van egy nagyon jó idézet,szerintem ez ad egy kis képet arról,hogy milyen is anyának lenni.

,,Az anyaság alázat. Szolgálat és lemondás. Élethosszig tartó aggódás. Önismereti lecke. Kétkedés és hit magadban. A hited őbenne. Az ő hite tebenned. Bizonytalanság és bizonyosság egyszerre. Könnyek a zuhany alatt. Végtelen fáradtság. Végtelen káosz és mindent elsöprő harmónia. Ismeretlen szívelszorulás. A szeme a szívedben. A hangod az övében. A mosolya mindenhol. Az illata a lelkedben. Szövetség vele.

Az anyaság kötelék. Ragaszkodás és elengedés. Kérdések magadnak, válaszok magadtól.

Az anyaság áldozat. És mindenek előtt hála. Hála annak, akit megszültél; és annak, aki téged megszült."

Én úgy gondoltam, ha gyerekeim lesznek, akkor lesz teljes az életem, akkor leszek az a nő, aki belülről igazán én vagyok. Ha tükörbe néztem egy leendő kétgyerekes anyát láttam. Aztán megszületett a kisfiam, az élet igazi családként szebb volt mint elképzeltem. A második baba váratott magára (illetve négyszer visszafordultak a babák a terhesség 7-10. hetében) De nem adtam fel a 4. vetélés után sem. Végül 7 év várakozás után kislányunk született.

Én valóban most teljesedtem ki, szó szerint tökéletes az életem. Egy dolog lepett meg önmagamban, hogy a fórumon "ősanyaként" emlegetett anyatípussá váltam. Igény szerint szoptatok, sokáig együtt aludtam a gyerekekkel, babahordozás, stb.

Meglepődtem magamon, hogy milyen "ősanya" lettem (édes istenem, milyen pejoratív lett ez a kifejezés), holott előtte nemhogy nem szerettem a gyerekeket, de egyáltalán nem érdekeltek, nem érintettek meg, nem éreztem vágyat rá hogy megfogjak akár egyet is.

Miben csalódtam? Magamban. Sokkal több szeretetet, türelmet, odafigyelést, foglalkozást érdemelnének.