Anyukak, elmeselnetek nekem, mikent eltetek meg az elso napokat otthon miutan kijottetek a korhazbol. Mi zajlott le bennetek, hogy dolgoztatok fel, hogy mostmar harman vagytok?

Őszintén szólva én sz.r anyának éreztem magam, nagyon kimerült és ebből kifolyólag türelmetlen voltam, akkor még tejem sem igazán volt, nehezen ment az eleje, nem találtam a helyem, és fura volt a babához és az ő igényeihez alkalmazkodni, mikor nem vágytam másra, csak egy kis pihenésre (császároztak). Többször bőgtem az első héten, el sem tudtam képzelni, hogy mi baba lehet a gyereknek, miért sírhat, nem tudtam megnyugtatni, szörnyű volt. A 3. héttől maradtam teljesen egyedül, akkor viszont muszáj volt összekapnom magam, a család érdekében. Onnantól nem volt gond, de tényleg nehezen álltam át az "anya" szerepre.

(nem akkor tusolok, amikor akarok, nem akkor eszek, amikor éhes vagyok, nem akkor megyek WC-re, amikor kell, nem akkor alszom, amikor elfáradtam, hanem amikor a baba hagyja... ez valóban nehéz, de pikk-pakk belejön mindenki, szerintem. :) )

A korhazban mar alig vartam h mehessunk haza. :-)

Mikor itthon voltunk, mindent precizen probaltunk csinalni. Mindenre odafigyeltunk mert uj volt. :-) imadtam azokat az idoket. A korhazban nagyon jol megindult a tejem a szoptatassal nem volt gond, aluszekony isvolt a kicsi mert be volt sargulva. De ezen kivul semmi baj nem volt. Talan annyi h csaszaros voltam es itthon nehezkes volt a mozgas, de inkabb csak oltozkodesnel, furdesnel. Estere olyan faradt voltam h 8 kor mentem is aludni, de olyan eberen aludtam h minden szusszanasat hallgattam. Apa sokat segitett elvezte o is. :-) tudtam h sok dologban bena vagyok de probalkoztam es nem adtam fel. :-)

40 fokos lázam volt, így csak arra emlékszem, hogy feküdtünk hárman a nagyágyon, és azon töprengtünk, hogy minden TELJESEN más lesz, mint eddig volt, és hogy itt ez a pici, aki a miénk, mindenéért mi felelünk... Óriási terhet éreztünk magunkon, izgultunk, hogy minden jól menjen, és mellette valami semmihez nem hasonlítható teljesség érzést... Hozzá kell tennem, hogy az én lányom a kórházban is átaludta már az éjjeleket, tehát meglehetősen kipihentek voltunk, és mivel egész nap aludt az ágyában (mi hoztuk ki néha nézegetni :))), ezért a férjemmel beszélgettük végig az első hetet. Mi megkértünk mindenkit a szüleinken kívül, hogy ne keressenek azon a héten.

HJa, a férjem folyamatosan a kislányunk reflexeit ellenőrizgette, ő neurológus, és kíváncsi volt rá... :))

Mindjárt két éves lesz a kiscsaj (21 hónapos), és nagyon szép emlék már, meg nagyon cukrosnak hangzik, ahogy leírtam, de akkor tudom, hogy sok volt bennünk a félelem, és minden nagyon új volt...

Nagy zagyvaság, amit írtam, de összességében egy gyönyörű, várakozással teli időszak maradt meg bennem, amellett, hogy tudom, nehéz volt belejönni a dologba, és azt is tudom, hogy mindenen elsírtam magam. :))

Az első héten velünk volt az anyukám. De ettől függetlenül folyton fáradt voltam, mindig mondta, menjek nyugodtam aludni, amíg a kisfiam is aludt. Ő főzött, mosott, takarított. Készítette nekem a szoptatós teát. :)

Este a tyúkokkal feküdtem, hogy éjjel minden gond nélkül tudjak kelni a kisfiamhoz, szoptatni. De ez teljesen kiborított, hogy amíg anyum meg a férjem vígan tv-ztek, nekem aludnom kellett, pont mint gyerekként. Fellőtték a pizsit, irány az ágy! :) Világ életemben éjjeli bagoly voltam. A kisfiam szobájában aludtam az első pár hónapban. Szóval szinte pánikban voltam, hogy az életemet ezentúl a gyerekszobában kell leélnem?! Kövérnek és ápolatlannak éreztem magam (na nem azért mert mondjuk nem fürödtem, de pl jó lett volna hajat festeni, ilyesmik). Nem tudtam, hogy mikor miért sír a babám, és ez teljesen kiborított. A szoptatás sem ment rendesen, sebesre szívta a cicimet a kisfiam. Császáros voltam én is, de ez okozta a legkevesebb gondot, simán mozogtam, zuhanyoztam vele.

A mai eszemmel máshogy csinálnám, vagyis a tesóval tuti máshogy lesz. Na de egy második baba teljesen más mint egy első. Addigra már bőven van tapasztalata az embernek.