Holtpontom van. Ugye elmúlik? Mit tesztek ha nektek is van?

Néha nekem is van, ill volt, pedig semmi, de semmi okom rá, segíségem is van és úgy szoktattam a lányom, h mindente l tudjak mellette végezni. :) Jó alvó is és önálló egy tündére, de néha én is ki ki akadok mert vannak nehezebb napok mindenhol!

Olyankor csak egyre gondolj!! Van két szép egészséges gyermeked és mit meg nem tenne az, aki elveszítette a babáját?? Minden percben inkább örülne, ha mellette rosszalkodna, vagy huncutkodna és fegyelmezné szívesen!!

Én erre gondolok, ha mérges vagyok, meg rra, hogy nem direkt csinálja és nem ellenem van, csak sok mindent ki kell próbálnia és meglátnia mi történik, ha... ? :)

Sok erőt és kitartást meg szeretet!! :)

Na, igen. ugyanígy vagyok én is, plusz amiatt is bűntudatom van, hogy nem vagyok boldog, pedig minden adott hozzá. Csak éppen a hormonjaink sz@rakodnak velünk. Tuti, hogy ez lehet. A takarítás miatt nem aggódom, csak kosz ne legyen, a kupi nem érdekel. Hidd el, egy kisgyerekes házban nem normális dolog az élén álló lakás...ott valami tuti nem stimmel. :)

Az én nagyobbikom 8 éves, a pici másfél hetes; pont ma bőgtem ki a lelkem, mert lestrapáltnak érzem magam, kombinálok ezerrel, a türelmem elhagyott, pedig mindig megfogadom, hogy higgadt maradok...nem megy. Mindenki van így és igen, jól esik kiírni. Én naplót írok, bánatos könyvnek nevezem. Ha kikattanok, mindig kiírom magamból. Jót bőgök, aztán feltöltődöm.

Kitartás, mert jönnek a hideg napok, kevesebb napfénnyel, még sokkal rosszabb lesz!:)

Nekem nagyon gyakran van ilyen.

Engem ilyenkor egyáltalán nem vígasztal a tudat, hogy van egy gyönyörű, egészséges kislányom, sőt, azt kívánom, bárcsak ne lenne, akkor könnyebb lenne minden. Bár én elég mély letargiába tudok zuhanni néha, sokszor már attól félek idegösszeomlást kapok, vagy depressziós leszek, vagy már az vagyok, nem tudom.

Nekem nehezíti a helyzetet, hogy a férjem elhagyott mikor a kicsi alig pár hónapos volt, semmi segítségem, se pénzem, teljesen kivagyok idegileg.

Ilyen napokon csak a túlélésre játszom és imádkozok, hogy ne bántsam nagyon a gyereket, hiszen ő nem tehet semmiről, ilyenkor mégsem bírok magammal mit kezdeni, minden idegesít és előjön belőlem az állat.

Sokszor egy séta is kizökkent a borús lelkiállapotból, vagy akár egy új nap, a napsütés, egy vígjáték, egy telefonbeszélgetés valaki kedves személlyel.

Tudom, hogy megint sokan le fognak pontozni (minek az ilyennek gyerek stb.), de vállalom, őszintén leírtam mit érzek. Én se így terveztem az életem, se az anyaságot :(

Nagyon ismerős amit írsz, én 3 kicsivel vagyok itthon. 3,5 éves a legidősebb, 2 éves a középső, és 4 hónapos a legkisebb. Nekem az vált be, hogy próbálom kicsit az ő szemükkel nézni a világot. Sokszor van, hogy rászólok valamiért, (gondolok itt valami lényegtelen apróságra, ami csak engem bosszant) majd elgondolkodok, hogy igazából miért is zavar az adott dolog. Vagy például megkérem valamire, és ő azt a maga módján teljesíti. Példa: mondjuk megkérem, hogy vigye ki a nagyobb a bögréjét, erre ő kiviszi, és belevágja mosogatóba. Persze ami benne volt, és a bögre is darabokra törik. Szívem szerint lekiabálnám a fejét, pedig ő csak szót fogadott.

Egy szó mint száz, a gyerekneveléshez rengeteg türelem, empátia, és jó humorérzék kell. Viszont mi sem vagyunk gépek. Ne legyen lelkiismeret furdalásod akkor sem, ha rossz napjaitok vannak, ahogy nőnek mindig vannak könnyebb, és nehezebb időszakok. Nagyon fognak hiányozni még ezek az évek!:)

Ha lehetőséged adódik, használd ki, és tölts el egy kis időt nélkülük, hogy kicsit feltöltődj. Utána mindig egy kicsit könnyebb.