Miért nem képes felfogni, hogy miért van vége emiatt a kapcsolatunknak?

24 éves nő vagyok, párom- most már inkább csak az exem, 26 múlt. Másfél hónapja kiderült, hogy teherbe estem, annak ellenére, hogy normálisan, fogamzásgátlóval védekezünk már évek óta. Nyilván ekkor felállt egy új helyzet, mindketten kétségbeestünk, gondolni sem gondoltunk még a babára, és hirtelen fordult egyet a világ, mégis "becsúszott". Külön lakásban élünk, már évek óta, jó állása van, jól keres, nekem is van állásom, nem élünk rosszul. Neki a legelső pillanattól kezdve egyetlen megoldás, egyetlen "járható" út van, az abortusz. Soha, egyetlen mondatot nem beszéltünk az esetleges lehetőségekről, amiket együtt igenis meg tudnánk teremteni, neki nem létezik más csak az, hogy vetessem el. Borzasztóan megromlott emiatt a kapcsolatunk. Tudom, hogy senkire nem lehet és nem szabad ráerőszakolni egy gyereket, ezzel a gyerek életét is elrontanám, tisztában vagyok vele. Viszont én érzem, hogy nő ez a kis élet a szívem alatt, én láttam ultrahangon már nem egyszer és borzasztó helyzetben érzem magam, mert egyáltalán nem szeretnék megválni tőle. Egyedül viszont nyilván borzasztó megmérettetés lenne felnevelni, nem konkrétan anyagi helyzetet nézve, hanem azt, hogy pl. nekem semmi segítségem nincs. Édesanyám Londonban lakik az új férjével, bonyolult egy kapcsolatunk van, nem költözhetek oda, az meg végképp nem kerülhetne szóba és persze nem is várnám el, hogy ő segédkezzen a nevelésben. Édesapámat nem is ismerem. Párom szülei nem kerülhetnek szóba, mint segítség egyéb okokból kifolyólag. Egy szó, mint száz, nem menne egyedül. A párom úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, követeli az abortuszt, de minta minden a legnagyobb rendben lenne. Nem kérdez a dolgok felől, az UH képre nem hajlandó ránézni sem "neki aztán nem kell gyerek" címszóval. Nem érdekli, hogy én hogy élem meg, hogy szinte belerokkanok ebbe a helyzetbe, nem érdeklődik az érzéseim iránt, SOHA. Homokba dugja a fejét és elvárja, hogy a számára ideális megoldás legyen intézve. Viszont én így nem tudok vele tovább együtt élni, egyszerűen undorodok tőle, úgy érzem semmi szükségem nincs egy ilyen emberre az életemben. Ezt a minap kifejtettem neki is, amire értetlenkedés és felháborodás volt a reakció. Szerintetek tényleg én vagyok ennyire gyerekes, vagy mégis neki kellene megértenie a helyzetemet és kicsit több odafigyelést, érdeklődést nyújtani? Nem vagyok képes úgy együtt élni valakivel, hogy a gyerekét hordom a szívem alatt és az érdeklődésnek még csak a minimális formáját sem érzem benne, sőt... egyik veszekedésnél kijelentette, hogy "gyerek nélkül kellesz csak és pont". Mit tegyek?