Vannak itt olyanok akik nem akartak gyereket vagy a párjuk nem akart?

A párom 33 volt, én 24, amikor összejöttünk. Ő évekig hangoztatta, hogy nem akar gyereket és később se akar majd. Aztán 4 év együttélés és összecsiszolódás után meggondolta magát és most ő jobban várja, hogy nőjön már a hasamban az a gyerkőc, mint én. :D Ennyit a fene nagy makacsságról. 18 évesen én is azt hangoztattam, hogy nekem aztán nem kell gyerek. Aztán ahogy teltek az évek, mi sem tűnt természetesebbnek, mint az, hogy előbb-utóbb szülni fogok.

Szóval nálunk ez a "kapcsolat további sorsa", hogy a párom meggondolta magát. És nehogy azt gondold, hogy a gyerek lenne az életem célja. :D Van bőven egyéb, én ezt csak az élet természetes részének tartom.

Ha undorodsz a szüléstől, akkor valószínűleg még sok egyéb testi folyamattól is. Ez pedig csak azért van, mert nem ismered ezeket eléggé és nem barátkoztál meg velük. Pedig ezek természetes dolgok, csak manapság az ember hajlamos kívülállóként tekinteni a testi folyamataira, pedig ez mind az emberi lét velejárója. :)

28/N

Hogy miért nem hisszük el, hogy valaki nem változik?

Mert valamennyit még a legmakacsabb tini is változik, azért.

Szerintem a kérdést tette fel rosszul a kérdező, mert a „Vannak itt olyanok, akik nem akarTAK gyereket…” arra utal, hogy olyanokról érdeklődik, akik nem akartak, de mégis lett gyerekük. Márpedig ebben az esetben nem meglepő, ha a válaszolók többsége azt írja, hogy majd megváltozik a hozzáállása. Hiszen ha az embernek (akár véletlenül) gyereke lesz, és nem ultra nagy tapló, akkor megváltozik a véleménye a gyerekvállalásról.

Ha mégis arra kíváncsi a kérdező, hogy vannak-e itt, akik gyerek nélkül, gyerek iránti vágy nélkül élik le az életüket, akkor javaslom, hogy változtassa meg a kérdést: „Vannak itt olyanok, akik nem akarnak gyereket…”-re!

A mosatni kérdésre az én válaszom az, hogy én nem akartam, egyáltalán nem érdekelt a téma, sőt, inkább rosszul voltam a gyerekektől, és meg voltam győződve, hogy csapnivaló anya lennék, a szülés egy felettébb gusztustalan rémálomnak tűnt számomra, a szoptatás gondolatától is kirázott a hideg. Aztán mégis teherbe estem (már 30 felé), és megtartottam, mert (lehet, hogy a hormonok hatására :) az a gondolat szállt meg, hogy ez nem véletlen, mármint ha ennyire nem akartam, lehet, hogy mégis meg kell próbálkoznom ezzel a dologgal. A vicc az, hogy a „párom” sem akart gyereket, de közös döntés volt persze, hogy megtartjuk.

Ennek már jó ideje, és mondhatni boldogam élünk hármasban, bár továbbra is küzdök a saját „démonjaimmal”, folyamatosan felülvizsgálom magam, hogy jól csinálom-e a dolgokat. Tehát a helyzet az, hogy én nem vagyok ösztönös anya, ezért mindent tudatosan átgondolok, irigylem azokat, akiknek ezek zsigerből jönnek, sokkal könnyebb lehet gondolkodás nélkül gyereket nevelni.

Szóval azt nem tudom megmondani, megváltozik-e magától, hogy az ember nem vágyik gyerekre, mert lehet, hogy én is bekattantam volna 30 éves korom után – bár nem hiszem. Az viszont biztos, hogy ha csak véletlenül is gyereke lesz az embernek, akkor azzal az egész élete megváltozik, ez egy óriási „csapda”, érzelmi és fizikai is, amiből sehogy sem lehet kikecmeregni. Remélem, érthető, amit írok, arra célzok, hogy hiába nem akartam én, ahogy megszületik olyan kötődés alakul ki, hogy bár időnként legszívesebben a falhoz csapnám, és visítva menekülnék világgá, nem tehetem, mert szeretem, és törődnöm kell vele – és ez a „kell” egy belső kényszer, nem külső.

Ezt az emberek nem szokták bevallani, de szerencsére a barátnőim, akik – velem ellentétben – „normális” nők, vagyis mindig is tudták, hogy akarnak gyereket, bevallják, hogy ők is így éreznek. :)

Még a kérdezőnek annyit: vigyázz, mert én nem hittem benne, de rá kellett jönnöm az ismerőseim láttán, hogy igaz, hogy 30 éves koruk körül a nők bekattannak és gyereket akarnak.

(13. vagyok)

Én nem személyeskedtem, kikérem magamnak. :)

Ne foglalkozz vele, hogy ki mit mond, ahogy írtam, én sem akartam gyereket, becsúszott, és ettől megváltozott a véleményem. Illetve ez hülyeség, mert most sem akarok még egyet, tehát megmarad a hozzáállásom, annyi különbséggel, hogy a már megszületett gyerekemet szeretem, és nem tudnám elhagyni sosem. Pedig néha úgy érzem, milyen könnyű lenne „meglépni” – de ez nem igaz, mert sosem tudnék már úgy élni, mint azelőtt, hacsak ki nem törölnék a memóriámból, hogy anya vagyok.

Szóval nekem ez a tapasztalatom, de nyilván vannak, akik másképp élik meg ezt (hiszen elég sok gyereket hagynak el a szüleik). Egyébként meg én is azt gondolom, hogy gyerek nélkül is lehet teljes az ember élete, viszont arra nem esküdnék meg, hogy nem a szaporodás az emberi faj célja – hiszen mi is csak egyek vagyunk az élőlények közül. Persze szeretném hinni, hogy az értelem ennél sokkal nemesebb… mondjuk 42. :D