Vannak olyan anyukák akik akartak terveztek is gyereket, de hónapokkal később ráébredt nem az ő aszala a gyereknevelés?

Ez egy bonyolult kérdés. Hosszan lehetne rajta vegetálni. Én akartam a fiam, báűr csak becsusszant. Imádom, de van, hogy úgy kiborít, hogy kölcsön adnám. Aztán megbánom. Mindig elehsegetem a gondolataimból a rosszat. Hisz az anyja vagyok. Rám számíthat csak, ha én is cserben hagyom mi lesz vele. Szeretm, de nehéz vele, de majd ha nagyobb lesz szeretném, hogy akkor is szeressen. Így csak nyelek.

Ilyesmi válaszra voltál kiváncsi?

Hát igen a gyereknevelésnek sok árnyoldala is van.

Abban a pillanatban úgy érzi az ember, hogy megbánta. De aztán ez az érzés elmúlik a problémák megszűnésével.

Szerintem ha már egy anya elhatározza hogy megtartja és megszüli, akkor már valahol soha nem bánja meg.

De amúgy szülőnek lenni nehéz feladat. Nem is gondolná az ember, hogy mennyire nehéz. Csak mikor benne van, ott van. Meg hát kinek mi jut. Van akinek könnyebb, van akinek nehezebb. De ez függ a gyerek temperamentumától, az anyáétól, az apáétól és még sok sok tényezőtől. Meg hogy ki mennyire türelmes stb stb.

De amúgy valahol olvastam egy ilyen vicces szerű írást, hogy "Amit nem tudsz addig, míg nincs gyereked", sok igazság van benne. Néha még nevetni is lehet rajta, pedig nagyon úgy van. Megkeresem neked.

[link]

[link]

Ezek elgondolkodtató dolgok.

Szerintem egy anyának ilyen érzésekkel sem szabad másképp viszonyulni a gyermekéhez, hiszen nem a gyerek tehet róla.

Ha még is rájön ilyen érzés, akkor vigye nagymamához, ahonnan szeretetet kap, vagy bárki rokonhoz, ismerőshöz, aki szereti és akit ő is szeret és addig anyuka kapcsolódjon ki. Így nem fogja a gyereknevelés áldozatának érezni magát és lehet hogy kevesebb időt lesz a gyerekével, de azt maximálisan tudja majd eltölteni, de a gyereknek sem lesz rossz érzése az anyukája érzései miatt, mert máshol játszottak vele, szerették. És ettől az anyukája nem szereti kevésbé, csak több időt igényel magára, mint más. De neki ez kell ahhoz, hogy utána 100%-os anyuka tudjon lenni.

Tehát szerintem a lényeg, hogy bárki bármit is érez, úgy kell intézni, hogy a gyerek ne vegye ezt észre, mert ő nem tehet semmiről. Az anyuka meg vállalta, úgyhogy végig kell csinálni.

Mi terveztük, vártuk, mivel egy jó ideig nem fogant meg pláne nagyon akartuk. Ennek ellenére nem gondoltuk, hogy ilyen kemény lesz. Sejtettük hogy nem lesz sétagalopp, de ennél lazábbra számítottunk. Ez főleg abból ered, hogy nagyon más a temperamentuma, mint a miénk. Mi párommal nagyon csendes, ücsörgős, nyugis emberek vagyunk, na ő ennek szöges ellentéte. Nyüzsgős, akaratos és főleg nagyon hangos. A nagyik szerint messze túltesz rajtunk, pedig ők három lányt ill. két fiút neveltek fel.

Olyanra még nem gondoltam hogy hiba volt megszülni. Az már eszembe jutott, hogy kifoghattunk volna egy csendesebb gyerkőcöt és egyszer azt mondtam mérgemben szegénynek hogy "sokkal könnyebb volt amíg nem laktál velünk", de ettől szégyenlem is magam iszonyúan. Nem azért mert olyan szuper anya vagyok vagy rózsaszín lenne minden, hanem mert szegény babám a legkevésbé hibás abban hogy ezen a világon van. Sokszor ismételgetem magamban amikor tobzódik, üvöltözik, stb. amit a védőnőm még terhesen mondott, hogy olyannak kell elfogadnunk amilyen, nincs cserére lehetőség és nagyon kell szeretni. Ez egyelőre türelmet ad, még nem járt el a kezem, nem kiabáltam vele. Sokat ölelgetem, amikor nyűgös akkor is, talán ez a testi kontaktus is segít egymásra hangolódni. És mosolygok rá amikor vicsorogni lenne kedvem, hogy ne gondolja hogy terhes a számomra. Szóval igyekszem nyitott és befogadó lenni rá. Nem tudom, hogy ugyanígy reagálnék-e, ha úgymond "becsúszott" volna, lehet hogy nem. Uh én örülök hogy a születése előtt ilyen leckét kaptam a sorstól, miheztartás végett...