Ez jó szülőhöz méltó viselkedés?

Anyám sosem bántott minket (apám minden nap, de az egy másik téma). Egyszer viszont én is elcsavarogtam úgy, hogy nem tudták, hogy hol vagyok, és csak este mentem haza (falun laktunk, mindenki ismer mindenkit, nem voltak még mobilok, telefon is csak a gazdagoknak..., a barátnőm szüleinek azt mondtam, hogy el vagyok engedve). Na, amikor hazamentem volt nemulass, úgy kikaptam, hogy anyám kéznyomai elég sokáig (napokig) látszottak a hátamon.

Nem lettem tőle lelki sérült, jó a viszonyunk, többet nem is mentem úgy el, hogy nem szóltam... A szülőkben ilyenkor nagyobb a düh, az aggódás miatt. Persze nem azt mondom, hogy mindenki így vezeti le, de akinek ilyen a temperamentuma, az előbb cselekszik és utána gondolkodik.

Ahogy a 3. válaszoló írta.

Elönti az agyát a vér, és emberek vagyunk, nem mindig lehet a megfelelő döntést hozni.

Nekem a kicsi eltűnős, profi szinten, nagyon kell vele vigyázni. Egyik alkalommal csak elbújt valahová és játszott magában, mi az apjával kétségbeesetten rohangásztunk fel-alá, kérdezgettük az embereket, hogy nem látták-e a kislányt. Az egész pár perc volt, de a szemem előtt már egy bokor alatt heverő megerőszakolt kis holttest volt. A nagyobb tesója kezét végig fogtam úgy szaladtam vagy három kört, el nem mertem ereszteni, nehogy az is eltűnjön, a pici lábaival alig tudott velem lépést tartani. Aztán egyszer szinte zokogva kérdeztem: nem tudod hol a kicsi? Erre boci szemekkel válaszolt: de igen. És rámutatott a helyre, ahol a pici kezecskéi épp kilógtak és ott játszott. Ebben a percben úgy éreztem magam, mint az a zöld szörny, amelyik emberi testből tör elő, csak annyit kiáltottam, hogy de miért nem mondtad és szaladtam a másikhoz, de akkora düh borított el, hogy mind a két gyereket szét tudtam volna szedni.

Persze, azt kellett volna, hogy amikor nem találtuk a kicsit, hogy megkérdezzük a másikat nyugodt hangon, hogy édesem, láttad a kistestvéredet?, de abban a percben csak kétségbeesés és teljes pánik volt, ilyenkor meg nem tud logikusan gondolkozni az ember.

Sok szülő reagál ilyen helyzetekre így, sőt, sajnos szerintem a többség ilyen.

Én nem vagyok híve az erőszakkal történő "nevelésnek", szerintem ha egy szülő ilyesmihez folyamodik, az azt jelenti, hogy totálisan csődöt mondott a gyereknevelésben.

Lehet lepontozni.