Mit gondoltok erről? Durván hangzik egy anyától?

Én sehol nem látom azt leírva, hogy ezt a gyerekeknek mondta.

Nekem is van két gyerekem. Az egyiknek testi a másiknak mentális problémája van. Imádom őket, soha nem mondanék le róluk.

De ha valaki visszadobna az időben oda ahol még egyik sem volt meg, én biztos hogy soha nem szülnék.

Engem bántana, ha a gyereke lennék. Biztos nem bírtam volna ki szó nélkül, ha én hallom, és megkérdeztem volna tőle, hogy "vajon anyukád is így érez?"

Szomorú.

Szerintem nem durva, én is szoktam így érezni. Azt gondolom, hogy bizonyára vannak, akiknek az életébe csak boldogságot hoz a gyerekvállalás, de másoknak (mint nekem) sok szenvedést is. Eltérő az életutunk, és sosem tudhatjuk, a másik embernek milyen valójában az élete. Lehet, hogy pl. gyerekkorában olyan dolgok érték, amelyek az egész életére kihatással vannak, lehet, hogy folyton lelkiismeret-furdalása van, mert valamiért „teljesítménykényszeres”, és nem érzi magát jó anyának (még akkor sem, ha minden tőle telhetőt megtesz). Nem mindenkinek való például az otthonlét egy kisbabával, bármennyire felhőtlennek érzik azt mások.

Ne legyünk álszentek, ha valaki ki mert mondani olyat, ami másoknak tabu, amit gondol, az számomra inkább tiszteletreméltó. Lehet, hogy depressziós, és ezzel segítségért kiált, amire a többiek azzal reagálnak, hogy kórusban szörnyülködnek, mert ilyet mond…

Másrészt meg ez egy fikció, hiszen nem tudunk visszamenni az időben. Egészen addig, amíg akár ezt is gondolja, de nem hagyja el a gyerekét (és nem hanyagolja el, nem bántalmazza stb.), nem kell túldimenzionálni a dolgot.

Ezzel nem leszek népszerű, de az első időkben nekem is baromi sokat forgott ez a gondolat a fejemben, nem értettem, hogy mertem én az anyaságra vállalkozni, tök alkalmatlannak éreztem magam, folyton lelkiismeret-furdalásom volt, már csak azért is, mert „mások” ilyenkor milyen boldogok, én meg szenvedek. De az sosem volt opció, hogy megpattanjak, hiszen az ember, ha már egyszer gyereke van, nem „menekülhet” – a lelkiismeret-furdalás miatt nem lehetne boldog akkor sem, ha esetleg „lemondana róla”. És azért, ha ebbe komolyan belegondolunk, őszintén, nem ilyesztő egy ilyen életre szóló felelősség, egy(-két-három…) ember, akiért most már folyton aggódni fogunk?

(Jójó, nyilván sokaknak nem, nekem igen, és úgy sejtem, van még pár ember, aki hasonlóan érez. :)