Mit tennétek a következő esetben?

Anyum egy szociális otthonban dolgozott,ahová gyakran bejártam kiskoromban segíteni(mondjuk úgy,hogy családias a légkör:)),szóval ott gondoztak 3 szellemileg sérült már a 30as éveik elején járó embert.Aranyosak voltak nagyon,bár tény,hogy nagyon de nagyon sérültek voltak,ellátni persze el tudták magukat,de az önálló életre nem voltak képesek.Durván hangzik de akkor megfogadtam,hogy ha kiderül,hogy beteg lenne a gyerekem,megölném,nem hagynám,hogy így élje le az életét,persze tudom,hogy nekik ez a normális,de nekem nem lenne annyi lelki erőm mint az ő szüleiknek,hogy felneveljem őt,mert igen,nagyon sok szeretet és törődés kell nekik,én pedig nem tudném végig nézni,ahogy vegetál,a szívem szakadna meg és magam okolnám,az a szerencsétlen gyermek pedig nem érdemel egy roncs szülőt.Félnék is ,hogy akár képes lennék el is hagyni őt,lelketlen és kegyetlen lennék akkor...én felvállalom,hogy ezt érezném,lehet bele is halnék ebbe,igen lelkileg instabil vagyok...

Az ismerősöd helyében,valószínű én is már most abortusztra mennék,mert egyre nehezebb elszakadni:(

Elég nehéz dolog. A kollégám felesége is így volt, náluk végül jó sokára kiderült hogy mégsincs baj (valami nagyon profi, nagyon drága belső ultrahang vizsgálat volt, ami a végső, kedvező diagnózist adta). Szóval az is benne van, hogy az alap vizsgálatok, azt mondják beteg a baba, és mégsem az.

A másik igazság az, hogy nem minden Down-kóros kedves, aranyos, szeretetre méltó. Van köztük olyan, aki agresszív, és szinte semmire sem tanítható. És nemhogy nem képes szeretetet adni, időnként szabályosan tartani kell tőle:( Tudom, mert dolgoztam velük egy intézetben.

És azt is tudni kell, hogy ők soha nem lesznek képesek arra, hogy önállóan éljenek (és hát, ugye a szüleik mégis idősebbek náluk, úgyhogy valószínűleg intézetben élnének egy idő után).

Én biztosan nem szülnék tudatosan beteg babát.