Anyukák! Leírnátok, ha le lehet írni, hogy milyen érzés a saját gyermeketeket a karotokban tartani? El sem tudom képzelni!

Szia!

Az az igazság,hogy nem lehet leírni...kimondhatatlan érzés.Az én kisfiam 3,5 hós,és a mai napig naponta megkönnyezem.Vagy azért mert úgy néz rám,vagy mert nevet,vagy bármiért amit csinál.Sőt valamelyik nap csak néztem és annyira elkezdtem sírni,és amikor a férjem megkérdezte,hogy miért sírok,nem nagyon tudtam elmagyarázni,de a lényege az volt,hogy azért mert annyira szeretem,hogy nem tudom neki elmondani mennyire...:-)))

Remélem hamarosan megérezheted te is,mert ennél nagyobb és igazabb szeretet nincs a világon!Nagyon sok sikert kívánok neked,és ismeretlenül is küldöm a drukkjaimat,hogy minél hamarabb sikerüljön. :-)

A kisfiam 5 héttel jött korábban, elég váratlanul és problémák is voltak, így inkubátorba tették. Persze az izgalom nagyobb volt, mint maga a probléma! :) Azelőtt tették az inkuba, mielőtt megfoghattam volna. Majd amikor mentem megnézni, akkor sem vehettem kézbe, csak benyúlhattam hozzá. Olyan érdekes érzés volt. Tudtam, hogy az én kisfiam, de mégis... olyan hihetetlen volt. Ráadásul aztán elvitték egy másik kórházba, ahol van koraszülött osztály, méghozzá másik városba. Én csak a 3. nap mehettem hozzá látogatóba és addig is borzasztóan hiányzott. Majd a 4. nap is kiengedtek, hogy ellógjak hozzá, na akkor vehettem kézbe először. Hihetetlen érzés! Már megsimizni sem volt semmi, hát még a karomban tartani.... :D

Aztán az 5. napon hazahozták a kórházunkba és végre a közelemben volt. Sajna nem kerülhettem babás szobába helyhiány miatt, így csak a szopira hozták ki, de legszivesebben vissza sem adtam volna. Úgy vártam mindig a szopiidőt. Ha késtek pár percet, már tülkön ültem. :) És amikor végre megint a kezemben volt.... isteni érzés!

3 hónap elteltével is még mindig hihetetlen. :)

Ez olyan, mint a szerelem, az ufók és a szellemek... :)

Ő lesz a legcsodálatosabb kincs, a te babád, fele anyja-fele apja (tényleg látod majd az öröklött vonásokat). Akárki akármit mond, a legszebb, legügyesebb és legaranyosabb és ez így van jól.

Amikor megszületett a lányom, az első gondolatom a megkönnyebbülés volt, a második meg, hogy de kis aranyos manópofija van. És amikor rámrakták.. azt se tudtam, hogy kell fogni, csak óvatosan de szorítottam magamhoz. Amire nagyon is emlékszem: finom meleg volt és puha, mint a bársony. És ott szuszogott, nyüszikélt rajtam és nézett a homályos szemecskéin keresztül. Mikor elvitték (éjjel volt), fél karú óriás lettem és a reggeli szopiig már nem is bírtam aludni, úgy vártam vissza (akkor 36 órát voltam fenn egyhuzamban). Mikor egyszer éjszaka "bennfelejtettem" az őrzőben és úgy jöttek ki hozzám, hogy a Johanna anyukája jöjjön gyorsan, mert nagyon sír és csak ő van már benn egyedül, szipogva rohantam hozzá és a szívem szakadt meg, hogy én rossz anya vagyok, mert magára hagytam az én angyalom. Az első időkben szinte egész nap csak gyönyörködtem, hogy milyen szép kis formás és hogy az enyém. Mára már sikerült leszoktatnom magam a hosszú bambulásokról és csak időnként csodálkozom rá. :)

Hát, nekem valami ilyesmi.

17 hós lányos anyuka