Fura kérdés de nagyobb gyerekednek elmondod a gyerekvállalás nehézségeit árnyoldalait is? Vagy egy nagy hatalmas boldogságnak fested le az egészet?

Annyit gondolkozok ezen mi is lenne a jó. Egyrészt az ember a gyerekét szeretné megóvni mindenféle hibától, elhamarkodott döntéstől. Másrészt viszont azt mégse mondhatom hogy az ő nevelése (meg a testvéréé) milyen sok lemondásba került ugyanakkor. Bővebben. Nekem anyukám mindig azt mondta kamaszkoromtól kezdve (meg nyilván előtte is de arra kevésbé emlékszem) hogy a gyerekei a legszebb dolgok az életében és milyen csodálatosak voltunk/vagyunk, mennyit tanult tőlünk, soha nem bánta meg egy percig se hogy 19 évesen anya lett stb. Persze lehet hogy ő tényleg ez a 100% anyatípus volt, tehát nem vonom kétségbe hogy így érezte valóban.

Viszont én ennek hatására (is) 25 évesen vállaltam babát ami nem mondható korainak meg későinek se igazából. És vártam ezt amit anyum mesélt holott közben meg (imádom persze a gyerekeimet és már nem cserélném el őket semmiért) rámzuhant a hatalmas felelősség, az állandó megfelelni vágyás hogy úristen jól csinálom e, jól nevelem e őket, megfelelően gondozom e, jaj ha én nem csinálom akkor mi lesz összedől a világ. Rengeteg nem alvás, lemondás, az életemben én magam a 3.-4.helyre kerültem kb. (Most ez nem lényeges hogy vajon szabad e ezt hagyni hogy csak a gyerekek érdekei érvényesüljenek minden egyes helyzetben tehát hogy ez helyes hozzáállás e.)

Utólag nézve én pont az a típus lettem volna akinek várnia kellett volna legalább 30-harmincegynehány éves koráig. De mivel anyukám ennyire rózsaszínnek festette le a dolgokat ezért úgy éreztem hogy nagyon jó ötlet babát vállalni.

Tehát a kérdés hogyan lehetne úgy elmondani a dolgokat hogy felhívjam a figyelmet a gyerekvállalás nehézségeire, árnyoldalaira is, ugyanakkor ne érezzék ettől úgy a gyerekeim hogy bánnám hogy vállaltam őket vagy hogy olyan szörnyűség lenne hogy megszülettek. Mert természetesen ezt nem szeretném érzékeltetni velük. Viszont rózsaszín ködöt se akarok festeni.