Kisgyerekes anyukák, nektek mi rontotta meg annyira a házasságotokat, hogy végül elváltatok és mennyi időbe tellett ez és javult az életbe való hitükbe a boldogsága a válás után?

Azért váltunk el, mert a férjem nem megoldotta a problémákat, hanem elmenekült előlük, egy másik nő karjaiba. Szabadságra vágyott, ami ugye gyerek mellett nem megoldható. Most szabad, oda megy, ahova jól esik, egyelőre a kicsit látogatja rendesen.

A boldogságba vetett hitemet sosem veszítettem el. Amikor elment, nem estem kétségbe. Persze, hiányzott, néha még most is. De tudom, hogy nem működne a dolog, igy nem rágódom rajta.

Valószínűleg lesz majd más, ebben egy percig nem kételkedtem soha. De legalább tanultam a házasságomból, tudom, hogy akármilyen apró-cseprő probléma merül fel, azt meg kell beszélni. A volt férjem sosem osztotta meg velem, hogy mit gondol, mit érez. Csak amikor kiderült a csaja, akkor a fejemhez vágott sok mindent.

Egy újabb házasság elől sem zárkózom el, viszont egy második gyereket nagyon meg kell gondolnom. Nem terveztünk több gyereket, de a helyzet miatt elképzelhető, hogy alaposan át kell majd gondolnom egy újabb baba gondolatát.

A másik oldal:

A feleségem soha nem volt 100%-as (gyógyszereket is szedett). Gyereket akart, a dokija is javasolta, hogy milyen jó lesz, mert akkor megint helyre áll. A babák sajnos nem maradtak meg (20.héten meg kellett szülnie őket). Ő még mélyebbre került. Betegesen féltékeny volt, amit nem lehetett elviselni. Állandóan örjöngött üvöltözött, csapkodott, pofozgatni próbált. 13x költöztem el, de mindíg vissza mentem, tudván hogy beteg. Mellette ott volt, hogy állandóan öngyilkossággal fenyegetőzött. Terhes lett megint. A pszicho dokija megint biztatott, kapta a gyógyszereket folyamatosan. Egyre rosszabb lett minden. A szülést olyan sokként élte meg, amin már senki nem tudott segíteni. 1 hónapos volt a fiam, amikor én is feladtam. Képtelen voltam többet hazamenni, rettegtem, hogy mikor találom vérbe fagyva a családomat. Mindenki nekem ítélte volna a gyereket, de tudom, hogy az a halálos ítélete lett volna, és valakinek el kell őket tartani. A mai napig ezt teszem.Ma már jól van, de szoros felügyelet alatt élnek, és él majd élete végéig.. Évekbe telt, mire túl tudtam lépni rajta, és már nem érdekeltek a fenyegetőzései. Azóta új feleségem van, gyönyörű gyerekeink és olyan boldog vagyok velük, mint még soha. Egy hangos szót nem váltottunk az elmúlt 9 év alatt.

Te is büszke lehetsz magadra, hogy egy fél nap megértetted, felmérted és ennyi idő alatt felelősségteljesen eldöntötted azt, ami nekem 10évembe telt. Mindezt persze úgy, hogy 10mondatot olvastál csak el. Könnyű ítélkezni mások felett ugye?

Te gondolom fele annyit sem visetél el, mint én, és a családjaink, és mégis váláson gondolkozol erre is büszke lehetsz.

Nem a büszkeségemről van szó hanem arról, hogy senki kedvéért nem veszélyeztetném a gyerekem testi-lelki épségét... És igen, annyiból ítélek amennyit leírtál hiszen többet nem tudok. De ezek alapján nekem olyan érzésem van, hogy feláldoztad a gyerekedet...

Kedves kérdező, bocs az off-ért!