Más is érez így rajtam kívül? (abortusz)

Én olyan gyerek vagyok akit terveztek, szóval nagyon vártak. Mégis sokat hallottam édesapámtól, hogy "bár ittam volna egy pohár hideg vizet helyette" (gyerekcsinálás helyett), vagy "Mennétek már el egyszer a háztól!" . Nagyon jó apukám van ezzel együtt. Most, hogy szülő vagyok, megértem a szavait, merthogy van hogy az ember besokall tőlük (a gyerekektől). Ezért már másképp látom és gondolkodom a fenti mondatairól. Annyi, hogy ha bennem megfogalmazódik a hasonló gondolat, nem mondom ki, mert úgy sem gondolom komolyan és a gyerekeket csak bántaná (ezt tapasztalatból tudom). Szóval nem is olyan biztos, hogy púp vagy a hátukon. Legfeljebb gondterheltek, vagy nem értitek meg egymást úgy ahogyan azt elvárnátok egy családban...

Honnan gondolod, hogy púp vagy a hátukon, mi az amiből érezted?

Én sem kértem meghívót,4. gyerekként jöttem. Hogy miért tartottak meg,nem firtatták,de Veled ellentétben,én szeretetben (ám annál csóróbban) nőttem fel.

Most én is a meghívó nélküli,4. gyerkőcömet várom. Többek közt az járt a fejemben,amiért nem voltam képes ab-ra menni,hogy "Bacca meg,hát én is boldoggá teszek 1 férfit,3 gyereket... Ha én nem lennék,most lenne egy magányos férfi,és nem lenne ez a 3 tyúkocska!! " És hát amennyi ember orra alá borsot törtem már... :-D

Járjon Neked is ez a fejedben! Vannak akik szeretnek,van akit Te is boldoggá teszel (vagy fogsz tenni),lesznek gyerekeid,akik szintén boldoggá tesznek majd Valakiket....

Ettől megfosztani a Világot??

Üdv: 3 lányos,17hkm

Anyám sokkot kapott mikor megtudta szülés után, hogy nem fiú vagyok, hanem lány.

De mindenkinek ilyen anyukát kívánok!!!!!

Felnevelt egyedül, szeretetben, taníttatott, ha kellett, napoikig csak száraz kenyeret és vízet evett, ivott, hogy én tudjak rendesem enni.

Ettől függetlenül, néha előhozza a "sokk"-os sztorit:-)

Nekem Van egy nővérem, aztán meghalt a bátyám anyám pocakjában a 7. hónapban (holtan szülte meg). Csak anyám akart "még egy gyereket", ezért lettem. Nagymamám: "Minek neked még egy gyerek, nem elég az az egy, az legalább egészséges..." Csakhogy: anyámnak a terhessége alatt növekvő daganata lett a hasában (méhen kívül), és meg kellett műteni. Felvágták a hasát és a méh mellől kiszedték a daganatot. Anyám közölte, hogy ha rosszindulatú, akkor inkább engem is "vegyenek el". Szóval ő is lemondott volna rólam, ha úgy adódik... Aztán jött a pánik pár hónapon át (szülésig), hogy vajon egészséges leszek-e. Megszülettem, csak éppen hogy LÁNY lettem... Aztán anyámék elváltak, ő egyedül nevelt minket, és azzal töltötte idejét, hogy az anyagiakat "előteremtse", így nem sokat foglalkozott velünk. Nővérem 19 évesen lelépett, mert nem bírták egymást, én meg maradtam, mint anyám egyetlen "célja". 27 évesen költöztem el otthonról, amikor is közölte, hogy "nem gondolta volna, hogy ő fog eltartani ennyi ideig" (ami bőven nem volt igaz, mert még a rezsibe is befizettem, és mindent én vettem magamnak, plusz finanszíroztam a másoddiplomámat, 16 éves koromtól dolgoztam a sulik mellett...)

Én azért élek, mert rátaláltam Istenre, vagyis is inkább Ő rám. Megmutatta, hogy szeret, és hogy Ő akart engem, és jó hogy vagyok. Ha ez nincs, már nem élnék, vagy prosti lennék, vagy egy drogos csövi valahol az utcán, vagy nem is tudom... És Ő adta nekem a művészi hajlamot, amiben kiteljesedhetem. És vagy 10 évet dolgozott rajtam, hogy szeretni tudjam saját magam, és ezáltal váltam képessé a NORMÁLIS férfi-nő kapcsolatra. Persze a gyógyulás egy életen át tart, de már az "egészséges kategóriába" tartozom, egy csodás férjjel és három gyönyörű gyermekkel.

Ahogy a zsoltáros írja: "Hisz atyám és anyám is elhagyott, de az Úr felkarolt engem" (Zs 27, 10)

Az én édesanyám 16 évesen esett teherbe, amit elvetetett az anyja unszolására. Nagyon depressziós lett, vagdosta is magát, bár látszott, hogy nem akar kárt tenni magában. Aztán fél év múlva ismét terhes lett, de azt a babát már nem adta, meg akarta tartani és így születtem meg én.:) Bár nem voltam tervezett gyerek és szerintem édesanyám sem tudta, hogy örüljön-e nekem, rajta kívül meg pláne nem várt senki, de sosem éreztem azt, hogy nem kívánt gyerek vagyok. A legjobb édesanyám van a világon, aki az életét is odaadná értem és a húgomért is. Sosem beszélt másképpen a születésünkről a húgommal, sőt azt mondja mindig, hogy csak egy jó dolog volt a házasságában, amit soha nem bánt meg, hogy mi megszülettünk!:) Most 24 éves vagyok és nagyon szeretnénk gyereket a párommal, de még kicsit alakítgatnunk kell a dolgokat magunk körül, úgyhogy nem lenne túl jó, ha teherbe esnék, de tudom, hogy ha mégis "becsúszna" a baba, akkor megtartanám és megoldanánk valahogy!

Nagyon sajnálom, hogy te így érzel, de pontosan miből érezted azt, hogy nem kívánt gyerek vagy?