Szülők, ti nem izgultok?

Szia!

Én megértelek, én is izgulok, bár érdekes módon kevésbé, mint tavaly ilyenkor, mikor még az iskolaválasztás előtt álltunk, és iszonyú tehernek éreztem, hogy nekem kell meghatároznom, milyen suli lenne jó a gyerekemnek, és melyik tanítónő, pedig lássuk be, nehéz egy-egy bemutatóóra alapján ezt eldönteni.

Azon izgulok, hogyan fogja tudni kezelni a tanítónő a gyereket, mert az óvodában kiderült, hogy van olyan pedagógus, akivel csodásan „működik” a gyerek, és van, akivel nem.

Másrészt remélem, hogy a többi szülő jó fej lesz, mert ugye a gyerekek nagyban a szüleikre ütnek. Egyébként ez is szempont volt nálunk az iskolaválasztásnál, mármint a körzetes suliban (ahol a tanítónők sem voltak szimpatikusak) nálunk elég sok „dzsippes-felfújt szájú” anyuka van, akikkel nem igazán érzek szellemi közösséget. Így végül egy kicsit „válogatottabb” helyre ment a gyerek (nem magániskola, de nem is körzeti), ahol a szülők habitusát/értékrendjét is közelebb éreztem magunkhoz.

Mindenesetre nem igazán vágyom arra, hogy fejüket csóváló tanítónőkkel kelljen diskurálnom, mert a gyerek rossz fát tett a tűzre. Remélem, a gyerek az én eminens hozzáállásomat „örökölte”, nem a férjem „iskolarosszcsonjta” mentalisátát. :)

Amit még remélek, hogy a tanítónők képesek érdekessé tenni az anyagokat, nem csinálnak kis zombikat az alapvetően minden iránt érdeklődő, nyitott, értelmes gyerekekből.

A 13. vagyok megint:

Szeirntem az a nem „normális”, aki egyáltalán nem izgul azon, milyen lesz a gyerekének az iskola. Ha az ember felnőttként mondjuk új melóhelyre megy, nem izgul azon, milyen lesz? Jó, lehet, hogy van aki annyira laza, hogy nem, de azért a többség igen. Hogyne izgulnál tehát, amikor a gyereked, aki az egyik legfontosabb ember az életedben, új helyzetbe kerül, új kihívásokkal néz szembe. Ezt nevezik empátiának – és ez tesz minket emberré. Aki nem képes beleérezni magát egy gyerek helyébe, aki az addigi életét bizonyos fajta „burokban” élte, jobbára csak játszott, és most lép be a „nagyvilágba”, az elvárások, a szigorú szabályok közé, az elég fura szülő lehet.

Másrészt pedig az a helyzet, hogy az én gyerekkoromban nem volt még szabad az iskolaválasztás, oda ment az ember, ahová tartozott, és csókolom. Ez egyszerű volt a szülőnek, nem kellett dilemmázni, mit szeretne.

Mióta viszont választani lehet, elég markáns differenciálódás indult meg az iskolák között. Mindegyik mással igyekszik magához csalogatni a gyerekeket, mert választani lehet és kell.

A környékünkön a körzetes (vagyis nem magán) iskolák között van olyan suli, amit „versenyistállónak” tartanak, van felkapott hely az „újgazdagoknak” (fotocellás ajtajú vécével és később kezdődő tanítással, hogy ne a dugóban kelljen állniuk :), van művészeti, sporttagozat, alternatív, és félig alternatív módszerrel dolgozó iskola.

Namármost itt már az embernek döntenie kell arról, hogy melyiket érzi magáénak… és ez szerintem elég nagy felelősség a vállunkon, és nem lehet azzal elhessinteni, hogy „a többi is odajár, az enyémnek is jó lesz”.

Nos igen, a 15. hozzászóló helyzete merőben más, mint pl. a mienk a fővárosban, ahol a körzetes óvodából százfelé szóródnak a gyerekek, ahová az enyém megy, nem ismerünk senkit.

Azt megértem, hogy ha ismerősök közt mozog az ember továbbra is, akkor vajmi kevés oka van az izgalomra. :)