Be mernétek vállalni a különköltözést így?

Most anyósomnál lakunk a férjemmel és a másfél éves babánkkal, külön lakrészben, de ettől függetlenül semmi magánszféránk nincs, ráadásul az utóbbi időben olyan szinten elszámoltat, felügyel, és beleszól a dolgainkba, hogy már kezd nagyon elegem lenni belőle.

A férjem most kapott egy jól fizető állást, viszont csak kéthetente fog tudni hazajárni, így az anyósom kérdései és nyavalygásai, bajai teljes egészében rám szakadnak.

Én tényleg türelmes voltam az elmúlt öt évben, és szeretem is őt, mert nagyon sokat segít, csak fele ennyit sem kellene, ha ő nem buzgólkodna ennyire, mert ez inkább már beleavatkozás a dolgainkba, nem segítség. Főleg az zavar, hogy utána meg sajnáltatja magát mindenkinek, hogy ő mennyit dolgozik, holott nem kérjük a segítségét! De nem érti meg, ha kérjük, hogy fogja vissza magát, mintha a falnak beszélnénk, vagy inkább besértődik pár napra, de utána újra folytatja, mintha mi sem történt volna. Én így nem fogok tudni itt maradni, már most őrülten feszült vagyok a gondolattól, hogy a férjem sem lesz itt, hogy helyretegye.

Arra gondoltam, hogy (bár még nagyon nehezen tudnánk anyagilag megoldani) elmennénk a babával albérletbe, viszont csak kertes házba lenne lehetőség, ott pedig félek attól, hogy majd egyedül nem tudok megbirkózni a baba körüli teendőkkel, a házban és a ház körül ellátandó feladatokkal. Főleg a kinti dolgok aggasztanak, sosem voltam egy nagy kertészkedő, nem is érdekelt sosem, és nem tudom, hogy időm is mikor lenne rá. Ráadásul egyedül lennék a kicsivel, nem tudom mennyire jó ötlet ez, hogy miután az apja is csak ritkán lesz itthon, most teljesen kiszakítom a megszokott környezetéből, és kettesben leszünk. Ti nem félnétek?

Bocsánat, hogy hosszúra sikerült.