Miért van az, hogy valakinek van, másnak nincs anyai ösztöne? Bővebben lent.

A nők legtöbbje "elérkezettnek látja az időt" a gyerek vállalásra. Ég a vágytól, hogy gyereke szülessen és a csillagot is lehozza az égről, hogy legyen neki.

Él-hal a kisbabákért ha lát egyet az utcán. Nem tudom, hogy minden nő ilyen-e, de a legtöbb igen.

De miért van az, hogy olyan is akad, aki nem olvad el egy pici gyerektől. Esetleg cukinak tartja őket ideig óráid.

De aztán lezsibbad tőle. Biztosra veszem, hogy minden anyuka lezsibbad a saját gyerekétől idődől időre.

Azt is tudom, hogy teljesen más, ha a saját gyerekedről van szó. Ilyenkor sokkal több a tartalék energia.

Csak azt nem értem, hogy van az, hogy bennem nincs bennem az a remegő vágy a gyerek után és az "elolvadás", ha látok egyet. Tudom, ha lenne, akkor nagyon szeretném.

Két uncsitesóm felnővését szemmel kísérhettem. Nagyon cukik és nagyon szeretem őket...ők is engem...imádtak és üldöztek, hogy járszak velük. De időnként mikor nálunk laktak 2 hétig én totál lezsibbadtam tőlük, legszívesebben bezárkoztam volna egy szobába :-)...szülőként nyílván ilyet nem tehet az ember.

Csak annyira nem értem miért vagyok én ebben olyan "más". Bár biztosra veszem sokan vannak még így. Vajon hormonális dolog ez? Vagy kételkedem magamban, mint anya, hogy jó lennék-e?

Azt gondolom, hogy már önmagában az, hogy az ember ezen elgondolkodik előjelezheti, hogy nem lehet annyira tragikus szülő...sok emberből csúnyán szólva "kipottyannak" a gyerekek és totál nem foglalkoznak velük, semmiféle szülői dillámjuk nincs.

Ti ezt hogy látjátok?