Hogyan dolgozzátok fel magzatotok elvesztését (spontán) vagy az abortuszt?

Sokat sírtam... egyfolytában egy héten keresztül. Meggyászoltam. Aztán egy hét múlva visszamentem dolgozni, az nagyon sokat segített, de kellett az az egy hét, hogy el tudjam engedni... Aztán egy évet vártam a babámra aki már 6 hós múlt :)))) Amúgy a páromtól kaptam sok segítséget és az anyukámtól. De ilyenkor úgyis hiába mondják hogy nincs semmi baj, majd lesz másik.

Én 22 éves koromban teherbe estem. 5 hetes terhes voltam és az abortusz mellett döntöttem. Az akkori párom nagyon nem akarta a babát, de erre nem beszélhetem ki magam, hiszen a végső döntést én hoztam meg. Nem emlékszem igazán rá. Olyan érzés volt, mintha köd lett volna az agyamon és csak arra tudtam gondolni, hogy valahogy bírjam ki, valahogy csináljam végig. Ma úgy gondolom, hogy lett volna más megoldás. Nehéz lett volna, de nem lehetetlen. Gyilkosnak éreztem magam. A nővéremtől kaptam sok segítséget. Korai szakasza még az ötödik hét a terhességnek, az ultrahangon nem láttam még, csak a petezsákot ugyan, de az érzésen ez nem változtatott. Azon, hogy ott fejlődik bennem én pedig megölöm. Nem tudom hogyan tudtam végigcsinálni. Remélem egyszer megbocsájt. Ő, az Isten, a sors, vagy bármi... Ettől függetlenül minden nap gondolok rá. Ne úgy képzeld,hogy minden nap sírok, vagy ilyesmi, de minden nap tudatosítom, hogy élt bennem öt hetet és én nem adtam lehetőséget neki arra sem, hogy láthassam őt.