Akik rossz anyagi körülmények között neveltek gyereket (vagy többet), hogyan élitek meg mindezt?
Én nagyon nehezen.
A bedőlt hitelünk miatt borzasztó helyzetbe kerültünk, persze megteszünk minden tőlünk telhetőt, de így is éppencsak megélünk. Nagyon nehéz ez nekem, én is szegénységben nőttem fel és ennél jobbat akartam nekik nyújtani... Még csak 1.5 és 3 évesek, és persze tudom, hogy lehet még jobb is, de annyira kilátástalan minden, és ÚTÁLOM, hogy egy nyamvadt 200 ft-os pónit se tudok megvenni neki, vagy egy plusz túrórudit a boltban, mert minden fillér ki van számolva.
Nem lehurrogást szeretnék, hogy akkor minek szültem őket, mert akkoriban még messze nem volt ennyire kilátástalan a helyzet, megéltünk szerényen de biztonságosan. Azóta meg anyukám is elhunyt és megörököltem egy újabb hitelt, mindkettő bedőlt stb, szóval nem arról van szó, hogy eleve a semmire vállaltuk volna őket. Küzdünk, több munkahelyünk van a férjemmel, de nem jutunk egyről a kettőre. Örökké ki van számolva minden, és hó végén így is mindig kisegítenek anyósék, bár nekik sincs már különösebben honnan osztogatni (pedagógusok mindketten).
Szeretetben neveljük őket és mindketten nagyszerű kicsi emberkék. Mindent megadok nekik amit csak bírok, ők nem éheznek, jut nekik gyümölcs/hús/vitamin is - kiszámolva naponta, van ruhájuk tiszta, nem szakadt - még ha nagyon divatjamúlt is, van hol aludni - egyetlen szobát tudunk fűteni, rengeteget játszunk mert mindenből képes vagyok mókát csinálni nekik, rengeteg éneket/verset/mondókát/mesét tudnak és sokat "olvasunk" stb... kiegyensúlyozott és boldog gyerekek egyenlőre.... De engem már kikészít az állandó garasoskodás, a bizonytalanság, a félelem. Úgy érzem tönkremegyek ebben, felőröl teljesen a létért való küzdelem, és akkor hol van még a beiskolázás, meg a többiekhez igazított igény pl ruházkodás terén stb. Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék még, hogyan őrizhetném meg a lelki békéjüket ebben az iszonyúan elanyagiasodott világban, hogy ne fájjon nekik, ami nekem anno, hogy "ennyi jutott" és kész.
Annyira magam alá kerültem, és ne haragudjatok, hogy ez így kibukott belőlem. A környezetünkben senki nincs ennyire ilyen sz@r helyzetben, nem értik meg, nem érzik át (és ezzel nem azt akarom mondani, hogy irigylem őket ezért, mert sosem azt nézem, hogy más hogy él, csak tényleg ha azt mondom hogy mennyire neccesen állunk, akkor elkezdenek arról beszélni, hogy hát igen, ők is olcsóbb tévéelőfizetésre váltottak manapság... És én örülök, hogy nem kell a gyerekeiket a jövőtől félteni, csak attól én még féltem az enyémeket)
Bocsánat, hogy hosszú lettem.
Mindenkinek köszönöm, hogy megírta a gondolatait és az emlékeit. Jó tudni, hogy mások szerint is lehet kiút. Igyekszem összekapni magamat.
14.51-esnek:
Gondoltam, hogy ezt meg fogom kapni előbb-utóbb. De képzeld, nekem ez munkaeszköz, mivel neten kapom a nyers szöveget amit fordítanom kell és itt is küldöm vissza. Havi 3000 ft a net-előfizetés (vezetékes telefon nélkül- az nincs, mint ahogy mobilunk sem és tv-nk sem. Ez az előfizetés a legolcsóbb, ami a körzetünkben fellehető). Tehát net azért van, mert muszáj, és enélkül már kb a híd alatt lennénk.
És aki nálam jobban képes spórolni, az varázsló... de nem részletezem. Sajnálom, hogy visszatetszést keltettem benned, őszintén kívánom, hogy sose legyen nagyobb gondod az életedben!
válasza:off:Kedves kérdező!
Hogyan tudsz spórolni?Milyen kajákat készítesz?
Nem bántásból,érdekel!Köszi ha válaszolsz!
válasza:Bár régi a kérdés, de...
Remélem, azóta rendeződni látszik a problémátok. A leírásod alapján értelmes szülőnek látszol, úgyhogy különösen sajnállak.
A lényeg, hogy szereted a gyerekeidet és megpróbálsz minden tőled telhetőt megadni nekik! Én mondjuk nem mondhatom, hogy szegénységben nőttem fel, de voltak olyan periódusok a gyermekkoromban (hosszabbak-rövidebbek), amikor nagyon híján voltunk a pénznek. Még olyan is előfordult, amikor a szomszédok szedtem össze nekünk mindenféle ruhákat. Akkoriban nálunk is minden ki volt számolva, nem kaptunk semmi plusz meglepit, ajándékot, semmit.
Aztán 10 éves korom körül lett apumnak jobb állása, onnantól hatványozottan jobb életünk volt, bár még nagy tinédzser korombn is volt 1-2 szűkös évünk (szintén devizahitel, szerencsére sikerült végtörleszteni.)
De. A szüleim (lelkileg elsősorban anyukám) így is megpróbáltak minden tőlük telhetőt megadni. Nem mondom, hogy nem volt nehéz, de az biztos, hogy megtanultam küzdeni és reálisan látni a világot.
Mindig is jobban küzdöttem a kitörésemért és a céljaim elérêséért, mint bárki más. Ennek az lett az eredménye, hogy ma már az ország egyik legnevesebb egyetemére járok az egyik legnehezebb szakra.
Azt kihagytam, hogy a szüleim ráadásul szakmunkások, így "elsőgenerációs értelmisêgi" vagyok. Ha ezt valaki megtudja ( a jelenlegi közegemből), tátott szájjal bámul, hogy hogy sikerült mindazt elernem, amim most van. Ha pedig szóba kerül egy-két részlet a múltamból, még nagyobb tisztelettel néznek rám.
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem feltétlenül kell a gyermekeidet sajnálni, soha ne éreztesd velük, hogy kisebbségi komplexusod van tehetősebb családokkal szemben. A te gyereked nem burokban nő fel, a valóságot fogja látni, és így sokkal jobban megtanulhatja értêkelni azt, amije van, és küzdeni azért, amije mêg nincs. És ne törődj azzal, hogy ki hogy áll a helyzetetekhez, csak magatokkal törődj! Sok sikert a gyermekeidhez, és minden máshoz is! :)
22/ll
Sziasztok. Nagyon köszönöm a biztató szavaitokat, és az érdeklődéseteket is.
Megvagyunk-megvagyunk... pörög a mókuskerék velünk is. A gyerekeim már 6 és 4,5 évesek, ovisok (szerencsére szuper óvónéniknél vannak), a lánykám jövőre kezdi az iskolát, amitől nagyon tartok több okból is. A fiamról időközben kiderült, hogy speciális fejlesztésre szorul, semmi életveszélyes, de erősen diszgyanús több területen is (születéskori oxigénhiány miatt), ő vissza is lesz tartva és 7,5 évesen megy majd suliba.
Amúgy mindketten szuper kiskölykök :D tudom-tudom, szülői elfogultság.... de szerencsére nem csak az én véleményem ez, hanem mindenkié, akikkel a gyerkőceim kapcsolatba kerülnek. Nagyon büszke vagyok rájuk, és ők adnak erőt, hogy tovább küzdjek, csakis miattuk vagyok még játékban.
A férjemmel eléggé elhidegültünk (persze az anyagiakon ment mindig a vita), de gyereknevelő ZRT-ként még mindig hatékonyak vagyunk együtt, ebben szerencsém van vele, jó apa és ez előrébb való, mint az én érzelmeim.
Én a kicsi 2 éves korában visszamentem főállásba (persze mellette maszekoltam is ezt-azt muszájból), kényszermegoldás volt, nem is vált be, próbálkoztam azóta többfelé. Most éppen személyi asszisztens vagyok itt a városunkban, ami tök jó, mert nem kell utazgatni, reggel én viszem őket oviba és este 6 körül otthon vagyok velük. Viszonylag rugalmas is, mert ha nagy gebasz jön pl váratlan betegség, akkor a főnököm rendes, meg lehet oldani lecsúsztatásban, persze elhúzódó betegségénél már logisztikázni kell, hogy nagyi-férjem stb mikor ki van velük. De legalább van nagyi aki mozgósítható, így viszonylag biztos az állásom (még másfél évig szól a szerződésem, utána megint nem tudom mi lesz).
A fizum elég korrekt a helyi viszonyokhoz képest, de kevesebb maszekolást tudok csak vállalni, mert elkezdtem egy fősulit (levelezőn, állami támogatott vagyok), így anyagilag hangyányit állunk csak jobban, mint korábban.
És hát minden szombaton odavagyok, ez az első félévem. Nem tudom, hogyan fogom bírni, de muszáj lenne!!!!
Ne röhögjetek ki: óvóképző... sok évbe telt, mire rájöttem, hogy mindig minden munkám mellett gyerekek mellett kötök ki. Hivatásszerűen is velük akarok foglalkozni. Tudom, hogy nem egy agyonfizetett szakma, de hosszabb távon gondolkozom: szeretnék gyógypedagógiával foglalkozni, kompetens szakemberként pedig a magánszektorban semmi egyébbel nem kell majd güriznem kiegészítésképp, és legalább azt csinálhatom majd, amiben valóban dolgozni szeretnék hosszú évekig.
Szóval vannak terveim, dolgozom is értük, bár még az elején vagyok eléggé... de majd meglátjuk.
Persze az anyagi helyzetem továbbra is meglehetősen kétségbeejtő, amit néha jobban viselek, néha nehezebben. Most éppen úgy állok, hogy minden be van fizetve, van kaja a mélyhűtőben meg a kamrában alapanyag annyi, hogy kihúzzuk fizuig és csak a friss kenyeret+némi gyümit kelljen megvenni. -ezen kívül van keményen 3000 Ft-om. Ebben a hónapban 3 napot jártak oviba, 18 ezret költöttem gyógyszerekre. Nem ez az általános, most így alakult (az ovis csoportpénzzel emiatt el is vagyok maradva, de minden egyéb közüzemi-hitel stb be van fizetve!), mindig van valami, ami borítja a költségvetésemet és hiába igyekszem némi kis vésztartalékot képezni, amit egyik hónapban összekuporgatok, a másikban azonnal elmegy valami muszáj-ra. Nem jutok előrébb sehogysem.
A férjem szerint már csak a gyerekeken tudunk spórolni, de rajtuk meg én nem vagyok hajlandó. Értek itt ezalatt olyasmit, hogy 2-3 havonta viszem őket akciós gyerekmoziba 500/fő, vagy bábszínházbérlet minek nekik az oviban 2500 ft/fő, ne menjenek kirándulni a csoporttal mert 1000 ft/fő, a lányka miért jár művészi tornára a fiú meg focira az oviban 800 és 600/alkalom (heti 1 van). Minek viszem őket táncházba, strandra, kirándulni stb, minek veszek ragasztót amivel barkácsolunk itthon stb, mert ugyebár némi minimális kiadás mindegyik... Én meg azt gondolom, hogy az élményeken, a kultúrán egy bizonyos szint alatt már nem szabad spórolni!(Hát mi adjon nekik lelki táplálékot ebben a rohadt világban, ha nem az, amit együtt örömmel élünk meg?!?!?) Nagyon megnézem/kinyomozom/megtervezem,-szervezem, hogy minél olcsóbb, de tartalmas dolgokat csinálhassunk, és nem állandóan, hanem olykor-olykor, de azért rendszeresen legyen új élmény. Szerintem ez igenis kell - és asszem nem csak nekik, hanem nekem is nagyon.
válasza:#13 vagyok.
Le a kalappal előtted! :) Azért is, hogy ennyi nehézség mellett nem hagyod el magad, hanem küzdesz az elhatározásaidért. Meg azért, mert tényleg mindent megteszel azért, hogy a gyerekeidnek szép, tartalmas gyermekkora legyen. Hidd el, meg lesz az eredménye :))
Nem tudom olvasod-e még ezt, kedves kérdező, de ezt akkor is le fogom írni.
Most bukkantam erre a kérdésre, és el kell, hogy mondjam, hogy CSODÁLATOS ANYA vagy! Minden sorodból csak úgy árad a szeretet, látszik, hogy milyen gondoskodó vagy, mennyire törődsz velük. Le a kalappal, de tényleg.
Tudod, szerintem a szeretet a legfontosabb, amit egy gyermeknek adhatsz, mondom én ezt a saját sztorimból kiindulva.
Most 20 éves lány vagyok, és a történetem kicsit kilóg az itteniek közül. Édesanyám ugyanis ügyvéd, jól menő saját cége van, édesapám pedig mérnökember, szintén egy biztonságos keresettel. Mindig jól éltünk, mindenünk megvolt, egy dolgot kivéve. Nem tudok visszaemlékezni egyetlen olyan pillanatra sem, amikor anyukám vagy apukám játszott volna velem vagy az öcsémmel, vagy együtt töltöttünk volna egy kis időt csak úgy szórakozásból. Idejét sem tudom, hogy Anyu mikor ölelt meg utoljára. Még most sem tette meg, mikor gratulált azért, mert felvettek az egyetemre. :(
És ez nem azért van, mert nem szeret - szimplán rettenetesen kevés időt töltünk együtt, és emiatt nagyon távol állunk egymástól. A szüleim reggel 8-9 körül elmennek dolgozni, és este ugyanekkor esnek haza. Szinte alig találkozunk, pedig egy lakásban élünk! Sosem beszélgetünk vagy nevetünk együtt csak úgy.
Tudod én bármit megadnék azért, hogy az én anyukám is annyira törődjön velem, mint te a gyermekeiddel. Nagyon szerencsések veled, remélem tudod!
Megértem, hogy aggódsz az anyagiak miatt, de én hiszem, hogy képes leszel úgy felnevelni őket, hogy ugyanolyan jó ember legyen belőlük, mint amilyen Te vagy!
Szurkolok Neked, remélem jól mennek a dolgaid!
Megkönnyeztem a kommentedet. Egyrészt nagyon sajnálom, hogy érzelmileg ilyen távol álltok a szüleiddel egymástól, és remélem, hogy majd találsz valakit, akitől megkapod azt a plusszt, amire szükséged van (azonban jól vigyázz, ne hagyd magad kihasználni a szeretetéhséged végett...). Másfelől pedig köszönöm szépen az elismerő szavaidat, rettentően jól esnek. Mostanában állandóan szorongok, bizonytalankodom, a megerősítés olyan nekem, mint egy falat kenyér.
A tanévet sikeresen megcsináltam a fősulin, de a gyerekek megsínylették, úgy érzem aránytalanul sok időt raboltam el tőlük a minden szombati bejárással meg a tanulással. :(
Nem tudom ősztől mi lesz... mert a kislányom sulis lesz és a közös reggelek is elvesznek teljesen, korán kell indulnia majd apával. Haza is az apja hordja majd, és én csak este héttől lefekvésig (kb 9) leszek itthon, ebbe a két órába kell beleférjen minden a két gyerekekkel (és kiesnek a szombatok is a suli miatt ). A munkaidőn változtatni nem akar a főnököm, ha felmondok nem élünk meg, ha tovább gürizek, elvesztem a kapcsot a gyerekeimmel.
Nem tudom mi lesz, de kutyául félek.
Örülök, hogy ha csak egy kicsit is, de feldobtalak a kommentemmel. (:
A félelmed teljesen érthető, úgy gondolom. Ugyanakkor szerintem a gyerekek ha most még talán nem is, de később biztosan megértik majd, hogy mindent csak értük tettél.
Ezenkívül azt mondod, hogy este otthon tudsz lenni velük, ez nagyon jó! Vacsorázzatok együtt, mesélj nekik elalvás előtt, adj nekik sok-sok jóéjtpuszit, ölelést, és nem lesz semmi gond! Értékelni fogják azt a pici időt is. :)
Vasárnap dolgozol? Mert ha nem, akkor aznap esetleg tudnátok nagy családi napot tartani. Nem kell semmi komolyra vagy költségesre gondolni, csak mondjuk elmentek kirándulni, sétálni, játszotok, rajzoltok... Lényeg, hogy együtt legyetek.
Az egyetemhez meg gratulálok, biztosra veszem, hogy nagyon jó óvónő lesz belőled! :)
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!