Gyeses anyukák, nem érzitek úgy hogy kicsit irigylitek néha azokat akik nem otthon vannak?

Nálam azért jelentkeznek, mi tartjuk a kapcsolatot a régi kollégákkal, akikkel ott jóban voltam, de már nem ugyanaz mert egyedül nekem van gyerekem közülük, és a legtöbben nem is akarnak, szóval elég UFO vagyok abban a közösségben :))) Szeretem mondjuk őket, de emlékszem amikor jöttek még tavaly meglátogatni mikor kb. 3 hónapos volt a fiam, ketten jöttek közülük, gyönyörű magassarkúk, kosztüm, stb., én meg tök hülyén éreztem magam a zokniban, szoptatós melltartóban, itthoni ruhában, pedig tök normális hiszen itthon minek öltöztem volna ki, de az volt a fejemben végig, hogy bakker mikor hordhatok én is újra is szép és elegáns ruhákat? :)

Tudom, ez hülyeség és talán egy kis felszínesség is van benne, de nem tagadom, ezt éreztem. Akkor éreztem végleg úgy, hogy kirekesztett magából a babán túli világ :) Ők meséltek a munkájukról, utazásokról, én meg a szoptatásról meg a szülésről a "kivel mi van" fejezetben.

És egy példa rokonokkal: bárhova megyünk, pl. nagycsaládi karácsony, rokonlátogatás, stb., mindenhol az van hogy köszönnek nekem, megdícsérik a gyereket, megsimizik, megkérdezik szopizik-e, mit eszik, milyen baba, stb., aztán tesómhoz fordulnak és a sikerekről beszélnek. Magyarán én totál felesleg vagyok, egy tárgy, egy használati eszköz akit a gyermekem használ evésre, hordozásra, kakimentesítésre.

De hogy velem mi van, letojják. Mert velem nincs semmi, mi lenne, etetek, pelenkázok, altatok, mesét mondok. Hát ez mindenkinek uncsi.

Amikor meg valaki mondja hogy "hallom, megszűnt a munkahelyed, szegénykém most mi lesz jövőre?"

Na a családi összejövetelek csúcsa :)

Én is azt mondom egyébként, hogy ezerszer inkább a gyerek, mint bármilyen karrier, csak gondolom egy olyan nőnél aki sikeres akar lenni munkában is nem csak a családi életében, mindenképp okoz némi mellékvágányt érzelmileg az hogy konkrétan csak két cici meg két ringató kar és nem egy gondolkodó elme a mások szemében.

Azt hiszem megfogalmaztam ahogy érzem, ha értitek az utolsó mondatomat :)

Köszönöm Nektek! Jó volt olvasni a soraitokat, igazán. Ha bárki megosztaná még ezzel kapcsolatos negatív érzéseit, itt valamelyest vigaszra talál, ezért csak bátran :)

Az anyukáknak szerintem van két típusa alapból, az egyik aki totálisan megállja a helyét mint otthonlévő feleség és anya, akit kielégít, ha finomat főzött és ha a gyermekét megdícsérik. Ez jó dolog, és nekik olyan szempontból ezerszer könnyebb, hogy nem elégedetlenkednek, hanem jól érzik magukat a bőrükben és ez látszik is rajtuk. A másik meg z én típusom, aki szintén iszonyúan akarta a gyereket, de a gyeses lét kevés neki, elégedetlen, tehetetlennek és haszontalannak érzi magát. Ebből az érzésből néha kirángatom magam. Felkerekedek, sétálni megyünk, bevásárolunk, és megpróbál átkapcsolni gyeses anyukává, élvezni a szép virágokat a sétálóutcánkban, a tereferét a pékkel a piacon, a fincsi süti sütését amíg a babó alszik.

Aztán másnap már kicsit erőltetten mosolygok a pékre, meg a süti is uncsi már, harmadnap meg megint a hajamat tépem.

Én ilyen vagyok, hiába próbálom magamra erőltetni hogy igenis séta, játszótér, főzőcske, viráglocsolás, mondókák és ez így teljes és kerek, és emiatt bűntudatom van. Mert arra gondolok szegény kölök pedig olyan tündéri és miért nem elég nekem ő egész nap?

:) Nálunk is mindenki kérdezi: "és, mikor jön a kistesó?"

És megdöbbennek, amikor mondom hogy majd 4-5 év múlva, mert szeretnék visszamenni dolgozni. Mert szeretnék neki kistesót, ez nem kérdés, de nem most. Még korainak érzem, de ez más téma :)