Miért utál engem mindenki? Miért dől össze az egész életem?

Már nem vagyok mai csirke, van egy párom, egy kislányom, de úgy érzem nem vagyok boldog. Szeretem a kislányomat, mégis nagyon türelmetlen vagyok vele mostanában, sőt, a párommal is mindig csak veszekedek. Pedig mostanában próbálgatott segíteni is, bár ezt utána már úgy hozza fel, hogy rendszeresen ő csinálja én meg semmit. Nem mondom mostanában voltak dolgok amiket elhanyagoltam, mert néha úgy érzem semmi értelme. Próbáltam ezzel is egy kicsit kikapcsolni hátha jobb lesz. Állandóan ideges voltam, hogy még ezt kell megcsinálni meg azt és soha semmi látszatja nem volt. Én meg nem leszek tisztaságmániás, mikor már egy kis folt van a padlón akkor nekiálljak egyből felmosni állandóan. Így legalább pihentem egy kicsit, aztán igaz két nappal később de úgy is meg kellett csinálni.

A legrosszabb az egészben, hogy most is állandóan ideges vagyok, feszült. Nincs türelmem semmihez sem. Néha megnézem a sorozatomat, bár már néha az sem bánt ha nem látom. A legvége úgy is jó lesz majd. Persze azért néha megnézem, de akkor meg zavar ha nem tudom nyugodtan nézni.

Amúgy lehet néha lusta is vagyok, de olyannyira, hogy még néha megmozdulni sincs kedvem. Csak ülök, és nem gondolok semmire és nincs erőm felkelni, hogy csináljak valamit.

Már annyira belefáradtam mindenbe. Biztos depressziós vagyok.

Meg az is baj, hogy a párom sem becsült meg soha, sem engem, sem a munkám.

Mondta hogy vegyek ruhákat magamnak ha akarok, ki tudjuk hozni a költségvetésünkből. De nem is ez a lényeg, bár ő itt megállt. Hanem hogy hazamentem és meg akartam neki mutatni és azt mondta hogy nem érdekli mit vettem. Örül neki, de neki ne mutogassam. Annyira vágyom az elismerő szavára. Mondtam már neki, de nem érti.

Néha úgy érzem nagyon utál.

A munkahelyemen is egyre többször érzem úgy, hogy utálnak. Pláne egy új csajszi. Igaz beszóltam neki néha, de nem csúnyán, hanem így viccelődtünk többen és kicsit csipősebbet szóltam, de nem bántót. Mert amúgy semmi bajom vele.

Néha úgy érzem nem vagyok jó semmire. Se anyának, se feleségnek, se háziasszonynak, se a munkahelyen, sehol. Volt már hogy életembe fordult elő ilyen élethelyzet, vagy hasonló, de aztán valahogy túl lettem rajta.

De én már nem bírok még egyet elviselni.

Úgy érzem innen már nincs visszaút. Legszívesebben meghalnék. Úgy érzem nincs senkinek sem rám szüksége. Néha a lányomon érzem, hogy talán neki, de hát majd megszokná nélkülem, még kicsi. De azt is tudom, hogy nem ez a megoldás, csak néha ilyen buta gondolatok vannak a fejemben.

Néha olyan jó lenne valaki aki megoldja a gondjaimat, és kiemel ebből a helyzetből. Aki a szeretetével a negatív dolgaimat, az idegességemet le tudja fegyverezni.

Néha annyira nem találom a helyem ebben a világban. Néha olyan nehéz.