Szülők, nektek milyen a viszonyotok édesanyátokkal? Bővebben lent

Én ötévesen kerültem oviba, mert a hugom is otthon volt velünk.

Nem gondolom, hogy ez alapoz meg önmagában egy szülő-gyerek kapcsolatot. Sőt!

Engem 21 évesen szült az anyukám, 4 hónapig szoptatott (70-es évek normái alapján... no comment!). 5 éves koromig otthon voltam vele.

Függ az anya jellemétől is. Anyu kos, kemény, ellentmondást nem tűrő személyiség. Gyerekkoromban inkább előtérbe került a kötelesség: először az ő részéről, aztán az elvárásai alapján.

Sosem voltam simulékony, bújós. Csak az apámmal. Valamiért anyu sosem játszott velünk. Persze: nem volt ideje. Arra emlékszem, hogy állandóan ideges volt.

Ezek nagyban meghatározták a gyerekkoromat, és a mai napig a kapcsolatunkat. Most kiderült, hogy súlyos beteg, jobban tolerálom a baromságait, de még mindig nem találunk közös hangot. 37 éve...

Függ, hogyan kezeli a konfliktusokat gyerekkorodban, hogyan tilt, szid, büntet, és gyerekként hogyan éled meg.

Van egy 2 éves kisfiam. Borzasztóan akartuk, nagy szeretettel vártuk. Császárral született (trauma). 25 hónapja szoptatom, és 3 éves koráig itthon szeretnék maradni vele. Erősen következetes vagyok, de minden elmagyarázok neki, miért nem lehet. Nem kényeztetem, sőt. Az elvárásaim kemények, de a szeretet nem jutalom.

Abba nem megyek bele, mit szeretnék a jövőben.

A lényeg:

Az első évek határoznak meg mindent, de nem az, hogy otthon vagy vele, vagy sem. Én pl. nehezen szocializálódtam, mert későn kerültem közösségbe. Tehát, akik kicsi korukban kerülnek: jobban kezelik a konfliktusokat, hamarabb teremtenek kapcsolatot másokkal.

Ha az a kérdés: nyugodtan engedd közösségbe, nem leszel rossz anya! Csak mindig kérdezd meg tőle, hogy mi történt aznap. :))))

Megint én:

37/N

Második válaszoló vagyok, elolvastam, amit első írt. Hát nagyon tanulságos. A szeretetmegvonás, mint büntetési forma szívenütött, mert emlék nekem is.

És így van, nem attól függ, mennyit van otthon az anya, hanem hogyan viselkedik a gyerekével, milyen a személyisége, stb. A kapcsolat valódi szeretetteljes kötődés legyen, ne kötelesség.

36N

Köszi, Kérdező. :)

Első vagyok.

Visszaolvastam amit írtam, csak egy magyarázat, mert nem voltam egyértelmű.

A "szeretet nem jutalom" alatt azt értettem, hogy nem jónak kell lenni, nem valamit felmutatnia, hanem az automatikusan jár. És ha érzi ezt a biztonságot már magzatkorától egészen a legkényesebb tinikorig, akkor a kapcsolat mély, szeretetteljes, bensőséges lesz.

Na, nekem ez nincs. Csak elvárások. Én meg egy pokróc gyereke lettem az anyámnak.

A kisfiammal nem fogom ezt elkövetni. Bár tényleg: én is néha olyan vagyok, mint az anyám. :((

Velem két évig volt otthon annak idején anyám. De igazából ez nem számít soha nem volt szeretetteljes, "intim" a viszonyunk, nem igazán foglakozott velem. Szóval nincs olyan emlékem, hogy leül velem játszani, hogy megkérdezi mi van velem, hogy átölel stb. Igazából nagyon sokszor "átpasszolt" minket a nagymamámnak. Szoptatni egyáltalán nem szoptatott.

Én azon vagyok, hogy a fiammal máshogy csináljam a dolgokat. Nagyon fontos számomra sok összebújás, simogatás, testi kontaktus.(Köztem és a szüleim között ilyen gyakorlatilag nem volt.) Rengeteget dicsérem, mondom neki, hogy milyen szeretnivaló, milyen ügyesen csinált ezt-azt. stb. (Otthon én ugye mindig hülye és rossz voltam...) Lehet, hogy nem a legjobb úgy gyereket nevelni, hogy valaminek a "negatívja" próbálsz lenni, de ezekkel valamilyen szinten magamat is kárpótolom azokért az évekért.

Valószínűleg három évig leszek itthon a fiammal, de ennek inkább a munkahelyemmel kapcsolatos okai vannak. 1-1,5 évesen már szerintem be lehet adni egy gyereket bölcsődébe. (Persze nem úgy, hogy az anya napi 12 órát dolgozik és csak a fürdetéskor látja a gyereket.)

Én is jártam korán már bölcsödébe, imádom az anyámat, mindig is imádtam, rengeteget foglalkozott velem, játszottunk, tanított, vitt ide-oda.

Persze ehhez az kellett, hogy ő fél 3-kor már otthon volt munkából, én pedig 6-kor járok haza manapság.