Őszinte véleményeket szeretnék, nagyszülő- kérdésben. A nagyszülőnek feladata, kötelessége, öröme, kedvtelése, hobbija, vagy szívesség-tevés az unokákkal való foglalkozás, rájuk való vigyázás?

szerintem addig terjed hogy neveli is az unokát nem csak vigyáz rá nehogy hülyeséget csináljon.

nem megy szembe a szülők nevelési elveivel

igen akkor is átvállalja ha a szülők szeretnének pl. egyedül vásárolni

visszautasítás: ha neki is magánéleti programja van.

magától is ajánl de nem szoktuk mindig elfogadni

szerintem jó ha naprakész..

Ez igazából egyéni igényektől függ.

Ha engem kérdezel, akkor én örülnék, ha a nagyszülő néha felajánlaná, hogy vigyáz a kicsikre, indok nem kell (elég indok, hogy ő a nagyszülő). Persze nem kell elmondani minden nap, mert az túlzás, de ha tudja, hogy a szülőnek valami dolga lenne, akkor felajánlhatja újra.

Ha a szülő élne a lehetőséggel, da a nagyszülőnek előre leegyeztetett dolga van, esetleg beteg, akkor jogosan utasítja vissza.

A nevelés kérdés az rizikós. Az a legjobb, ha csak akkor szól bele, ha kérdezik, vagy felvetődik a téma (mert az olyan, mintha kérdeznék), de sose oktatóan, legfeljebb példákkal.

Szerintem itt sok szempont van.

Az első és legfontosabb, hogy a gyerek-szülő milyen kapcsolatban van egymással. Ha jó a kapcsolat, akkor nagyon egyszerű, mert az általad feltett kérdéseket meg lehet egymással beszélni. Nálunk anyósékkal ilyen jó, és az alapfelállás az, hogy ők irtóra szeretnek a gyerekekkel lenni (unokákkal természetesen), bár még dolgoznak, szabad idejükben bármennyit szívesen vannak velük. Sokszor ők ajánlják fel, hogy elviszik a gyerekeket, van hogy mi kérjük meg őket a legkülönbözőbb programjaink miatt (legtöbbször kikapcsolódás céljából!), de ha nem érnek rá (mert elég nagy társadalmi életet élnek), vagy nem alkalmas, akkor mindig megmondják. Néha úgy érzem, sokat kérünk/fogadunk el tőlük, anyósomon szoktam látni, hogy fáradt, de ő olyan típus, hogy nem szól, inkább elvállalja úgy is, tehát erre nekem kell figyelnem, hogy meg legyen az egyensúly.

A nevelési kérdés érdekes, mert hát amikor nem vagyok ott, nem tudhatom pontosan mi történik, de anyósom ebből a szempontból is "minta", mindig megkérdezi, mit hogyan csináljon, és nagyon igyekszik mindent a mi szájízünk szerint csinálni, és persze van, amit úgy csinál, ahogy ő gondolja, de durva ellentétek ilyen téren nincsenek közöttünk.

Az én szüleimmel nem ennyire jó a kapcsolat, rájuk nem is bíztam még a gyermekeimet. (Elváltak, így apám az új feleségével él, rájuk nem szoktam bízni, egyszer fordult elő szükség helyzetben pár órára) Anyám meg sokat panaszkodik, hogy a nővéremnél állandóan vigyáznia kell, pedig mennyire nem ér rá, stb, én inkább nem terhelem emiatt, és amúgy sem bízom meg benne, pont azért, mert még a jelenlétemben is rossz nézni néha, miket csinál a gyerekekkel...

Egyébként szerintem meg lehet, vagy kellene kérdezni az adott nagyszülőket erről egy alkalmas pillanatban, hogy mi az, aminek örülnek, és mi az, ami már megterhelő nekik. Erőltetni biztosan nem jó, mert az mindenkinek kárára lesz...

Szerintem is-is.

Ne csak akkor legyen a gyerekkel, ha anyáéknak dolguk van, hanem "csak úgy" is.

Nekem nagyon jól esik, hogy az anyósom(!) átlag háromhetente megkérdezi, hogy nem akarunk-e apával külön programot, mert nagyon babázhatnékja van. Ugyanakkor néha már én érzem magam kellemetlenül, ha megkérdezem, hogy X. napon mit csinálnak, mert vigyázni kéne a gyerekekre, és ha neki programja van, általában szó nélkül átszervezi, csak, hogy az unokáival lehessen és segítsen nekünk. Hogy az kikapcsolódás nekünk vagy hivatalos ügyintézés lényegtelen a számára.

Nevelés terén már a legelején leboxoltuk a dolgokat, ha valami új dolog jön elő, azt megbeszéli előtte velem, hogyan álljon hozzá. Kifejezetten szeretem azt, hogy náluk is vannak szabályok, amik nem betartása esetén ugyanolyan büntetés van, mint itthon. Persze a mamánál lazábbak a szabályok, de vannak. Én ezt fontosnak tartom.

A másik nagyszülő (az én szüleim) inkább a "szívesség-tevés" kategória, nem esik jól, de elfogadom.

Nagyon kontrasztos a két nagyszülő (leginkább a nagymamák), hiszen az egyik úgy gondolja, hogy bármi áron segít nekünk, míg a másik akkor sem mond le egy esetleges (!) programról, ha mi másképp nem tudjuk megoldani a gyerekek elhelyezését.

Az pedig, hogy ki mennyire lehet benne a gyereke(i) életében szerintem a gyerekétől és a párjától függ. Én átlag hetente "csak úgy" felhívom a nagyszülőket, átlag hetente megyünk hozzájuk, én azt gondolom, hogy mi elég mély betekintést engedünk a magánéletünkbe, de nekem ebből nincs problémám.

Szerintem "szívesség" akkor lesz belőle, ha a felek valamelyike annak éli meg. (Értsd a nagyszülő, hogy szívességet tett, vagy a gyerek, hogy kért.)

Olyan is van, hogy én nagyon lekötelezettnek érzem magam, ha pl. anyós átszervezte a programját, hogy vigyázzon a gyerekekre, de közben ő csak legyint, hogy ugyan semmiség, neki ez nem volt nagy kaland, és egyébként is szívesebben van a gyerekekkel...

De olyan is volt már, hogy este férjemmel később értünk haza, mint ahogy megbeszéltük, és látszott anyósomon, hogy már nagyon elfáradt, nem mondott ugyan semmit, de a szokásos beszédessége nélkül gyorsan távozott, ebből tudtam, hogy most tényleg szívességet tett.

Én úgy gondolom, hogy a nagyszülő annyit vállaljon, amennyi neki magának még nem okoz hatalmas megerőltetést. Pl. egy jó kondiban lévő nyugdíjas nagymama oké, hogy kirándulni viszi az unokát, amíg a szülők egy kicsit pihennek, ez nagyon rendes dolog tőle. Viszont egy 80 éves, nehezen mozgó nagyitól nem lehet elvárni, hogy bármikor rendelkezésre álljon.

Szerintem egy nagyszülőnek ami "kötelessége", az az, hogy részt vegyen az unoka életében és szeresse. Viszont nem kötelessége a szülők problémáit megoldani. Más kérdés, hogy ha megteheti, mert idejéből és erejéből telik rá, hogy pl. fél évig vigyázzon napközben az unokára, mert nem vették fel a bölcsibe, akkor szép tőle, hogy megteszi, de én nem ítélem el azokat a nagyszülőket, akik nem szeretnék, hogy napi szinten, vagy akár hetente fixen lekötve legyenek a napjaik. Sok olyan nagyszülőt ismerek, ahol az egyik gyerekük már szülő, a másik gyerekük még épp csak kamasz, és éppen csak kezdik újra megszokni, hogy szabadabban jöhetnek-mehetnek, esetleg estére is csinálhatnak bátran programot, utazhatnak ha akarnak, és el tudom képzelni, hogy nem örülnek annak, ha új kötelességeket kell a nyakukba venni, hiszen az unokát már nem ők vállalták, nem ők kérték. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeretik. Csak éppen ők is szeretnének már - sok-sok idő után - kötetlenebbül a saját dolgaikkal foglalkozni.