Ki az aki túl hamar vállalt babát? (Nem korban. ) Nehezíti ez a mindennapokat?

Most látom csak, nem korban...

Én korán érő típus voltam, hamar felnőtté kellett válnom különböző problémák miatt. Ezért is vállaltam be a babáimat ilyen korán.

Mi másfél éve voltunk együtt amikor megfogant a kislányunk; akkor én 21, párom 20 éves volt. Azért azt hozzátenném, hogy szinte együtt nőttünk fel, az én mamám szemben lakott velük, ott voltak a barátaim, az unokanővérem, a mindenkim, így már gyerekkorunktól együtt voltunk tényleg...aztán 15 évesen már olyan igazi barátok lettünk (addig inkább csak nyári barátok voltunk, mert én a városban éltem, ők meg tőlünk 20km-re falun, más iskola(30km-re egymástól), más társaság stb), szóval akkor lettünk igazi barátok, én meg szerelmes, de akkor hiába,mert ő nem akart...aztán már akart, de csak bulin...aztán szétmentünk nekem ez nem kellett...4 éven át szerettem, miközben ő nem akart és miközben én igyekeztem őt elfelejteni...aztán összejöttünk.

Természetes volt, hogy szerettem volna kiélvezni kettesben azt az időt amit elvesztegettünk...de kopogtatott a lányunk...én még főiskolára jártam...ő is...de volt munkánk, lakásunk...végül visszaköltöztünk vidékre, átkértük magunkat a helyi egyetemre aztán mentünk tovább...megszületett a lányunk, nyáron összeházasodtunk elveszítettünk egy babát és jövőre megyünk Osakaba:) Minket méginkább összekovácsolt a baba, nem adtuk fel érte az életünk, őt is visszük magunkkal mindenhová, ha nem tetszik neki akkor hazajövünk, de amúgy rugalmas kiscsaj:)

Pár hónap után "sikerült be" nálunk a baba. Először nagyon nehéz volt, össze kellett szoknunk, elég viharos volt a kapcsolatunk. Én idősebb vagyok a páromnál 2,5 évvel, de ez nem okozott különösebb problémát. Viszont ő nagyon bulizós, "jövős-menős" volt. Voltak rosszabb napjaink, de túléltük. Összecsiszolódtunk. :)

Kislányunk már 2 éves múlt, és hamarosan jön az öcsi. :)

Nincs nálunk több feszültség, mint másoknál. Mondhatom, hogy boldogok vagyunk.

Ahova nem tudtunk elmenni a gyerekek előtt, oda elmegyünk majd ezután. Vagy gyerekekkel, vagy nélkülük, anyukám szívesen vigyáz pár órákat a lányunkra (majd a kicsire is biztosan fog egy idő után).

Nem érzem úgy, hogy lemaradtunk volna valamiről. Illetve biztosan sok mindenről lemaradtunk, de a gyerekek olyan pluszt adnak, hogy jelentéktelennek tűnik minden olyan dolog, amiről lemarad(hat)tunk.

A párom szokta mondogatni, hogy fogalma sincs, hogy mit csinált a lányunk előtt. Elképzelhetetlen az élet nélküle, kitölti a napjainkat, bearanyozza az életünket. Mintha előtte nem lett volna semmi.

Hát nálunk egyrészt túl friss volt még a kapcsolat, de érdekes módon mi már egy hónap után arról beszélgettünk, hogy ha lenne baba, akkor mennyire örülnénk neki. Mondjuk nem terveztük tudatosan, csak akkor kezdtem el szedni a gyógyszert, és rosszul számoltam ki, hogy mikortól vagyok védett. Plusz olyan szempontból is korai volt, hogy a szüleimmel laktam. Dolgozni dolgoztam már, de nem volt még érettségim, épp akkor akartam elkezdeni estin a hiányzó két osztályt.

Hát, miután terhes lettem, a kapcsolatom nem bizonyult tartósnak, a párom teljesen megváltozott, szinte kifordult önmagából. Nem úgy, hogy tojt a fejemre, hanem gyakorlatilag hét lakat alatt tartott. Oké, hogy aggódott miattunk, de iszonyú túlzásokba esett. Közben mégis irreális elvárásai lettek. Csak egy példa: megtiltotta, hogy porból készült spagetti szószt tegyek a tésztára, mert az káros a babának, viszont elvárta, hogy elmenjek az Ő cuccait megvásárolni és vigyem haza hozzánk, mert ő nem ér rá (az ő cuccai = fúró, kalapács, vasrudak, stb., szóval baromi nehéz dolgok). És az, hogy megtiltott dolgokat, azt szó szerint kell érteni, nem azt mondta, hogy ellenzi, hanem kijelentette, hogy nem csinálhatom és kész. Korábban nem ilyen volt. Na mindegy, most már ezen kár kattogni, jó régen is volt az egész.

Ettől eltekintve, nekem szerintem szerencsésen alakult az életem. Amíg GYED-en voltam, megcsináltam a hiányzó két osztályt, leérettségiztem, felvettek egyetemre is. Közben külön is költöztem a szüleimtől, albérletben lakunk a manóval, így lényegesen jobb, van saját kis életterünk, stb. Egyetemre járok, mire meglesz a diplomám, a kisfiam pont kezdheti az iskolát :) Ennek már csak azért is örülök, mert nézetem szerint minél nagyobb gyereke van egy nőnek, annál "könnyebb" munkát találnia (bár persze manapság sehogy se könnyű). Egy két éves, épp bölcsit elkezdő kisgyerek anyukáját a legtöbb helyre nem szívesen veszik fel, mert számítanak rá, hogy az anyuka sokat lesz táppénzen. De egy nagyobbacska gyereknél ez már kevésbé gond (persze tudom, hogy ők is még gyakran betegek, de talán kevesebbszer, meg hála a égnek az én fiam aztán egyáltalán nem az a beteges típus).

Az, hogy nincs saját lakás, engem nem zavar kicsit se, én egyelőre nem is szeretnék sajátot. Ennek egyszerű az oka: még diploma előtt állok, ki tudja, hogy majd a diplomámmal hol kapok munkát, lehet, hogy teljesen másik városban. Albérletet váltani könnyebb, mint lakást eladni, lakást venni. De még a városon belül is rákényszerülhet az ember a költözésre. Pl. most nekünk nagyon praktikus, hogy ilyen közel van a bölcsi, pont a mi utcánkban, de az egyetem nagyon messze van. Ősszel kezdi a kisfiam az ovit, találtam is egy nagyon jó helyet, pont az egyetem mellett, így nyáron majd ott keresek másik lakást, ott olyankor úgyis üres minden, nem lesz nehéz dolgom :) Szóval egyáltalán nem bánom, hogy nincs saját lakásom, nem vagyok helyhez kötve semennyire. Mert azért ilyen piti okokból nem adnám el a saját lakásomat, de egy albérlet megint más tészta :)

Nálunk korán érkezett a baba.

Fél éve ismertük egymást,amikor tudtuk,mi egymásnak teremtettünk.

Még 2 éves sem volt a kapcsolatunk mikor megszületett a lányunk.

Nem bántam meg,de azért ha őszinte akarok lenni egy dolog van,ami hiányzik: a sok közös élmény. Mert a kettesben eltöltött idők,programok nagyon fontosak,nekünk ebből kevés jutott.

Összesen 1x voltunk közösen nyaralni.

Folyton dolgoztunk,gyűjtöttünk.