Mennyire gyakori a magány otthon lévő anyukaknal?

Próbálom osszeszedni a gondolataimat. 2 kislányom van, 3,5 éves ovis és egy lassan 11 hónapos. Imádom őket, imádok velük lenni. Viszont tipikusan az az ember vagyok, aki nem tud egy percre sem kikapcsolni, játék közben is sokszor azon agyalok mit kéne hogy kéne csinalni. Nem érzem magam hasznosnak, úgyhogy folyamatosan takarítok, listát írok a teendokrol, úgy érzem csak ez motivál, hogy csináljak valamit. Sokszor betegek, kB 2 hét itthon 1 hét oviban. A szülők egyelőre nem túl nyitottak, 1 anyuka van, akivel jóban vagyunk, de ők is mindig betegek. Senkim nincs, nincs kit felhivni, nincs kivel beszélgetni egy kicsit. A játszótér baromi messze van, legtöbbször üres (nyáron is) , a gyerek is 10 perc utan megunja, pedig nem csak ülök és nézem, játszunk együtt, úgyhogy inkább biciklizni megyünk a környéken, de csak kutyákkal és tyukokkal találkozunk, pedig ez egy Pest megyei város.

A férjem dolgozik reggeltől kB 5-ig. Hétvégén sokszor inkább kint dolgozik a kertben. Este, miután elalszanak a gyerekek, akkor van időnk egymásra. Régen még próbáltam vele beszélgetni, de vagy veszekedés volt a vége, vagy a telefont nyomkodta. Ha le is tette, akkor is csak a tapi ment rögtön. Evés közben is csak a telefont bámulja.

Már nem is igazán próbálok beszélgetni, elvesztettem az érdeklődésemet iránta. Sokszor olyan lekezeoen szól hozzám, sosem gondoltam volna, hogy haragot fogok iránta érezni. Ha beszélünk is olyan, mintha elbeszelnenk egymás mellett. Egyszerűen nem érti meg mi a bajom, hát ő örülne, ha egész nap nem kéne senkihez szolnia. Ehhez képest rohogcselve adja elő mennyit hülyültek a munkahelyen aznap a fiúkkal, még itthon is velük írogat, beszélget.

8 éve vagyunk együtt, de racsodalkozik olyan dologra, amit már milliószor mondtam el magamról, olyan mintha 8 év alatt meg sem ismert volna.

Szeretnék programot néha hétvégén, nyilván nem mindig, mert tudom, hogy fáradt és nem is nagy dolgot, de legutóbb októberben voltunk. Viszont már ott tartok, hogy nem is akarok vele menni sehova se gyerekekkel sem kettesben. Én a gyerekekkel nehezebben tudok menni, mert még nincs jogsim, de amint meglesz, megyünk hármasban és kész. A vonatkozlekedes nálunk katasztrófa, de szoktunk azért jönni menni, ha úgy van.

Úgy érzem nincs miről beszélnem vele. Néha elgondolkodom hogy lehetne feleleszteni az egészet, kicsit én is lelkesebb vagyok, de aztán úgy szól a gyerekhez is, amit ha előre tudok, messziről elkerultem volna, mikor megismertem. Pedig szeret minket,sokszor próbál kedveskedni, csak tipikusan fejjel a falnak ember, és olyankor undoritoan beszél velünk. Én igyekszem itthon mindennel, amit tudok csinálni, de soha nem voltam ennyire egyedül és ő nem érti mi a bajom.

Szóval veletek volt hasonló? Nem tudom hogy kéne az egészen javítani, mert szeretjük egymást, én is nagyon bunkó tudok vele lenni, ha felduhit. Soha senki nem tudott még úgy felduhiteni, mint ő.

Mennyire gyakori ez a magány az anyáknal?