Mennyi idő után mondtad, volna, hogy szó se lehet cseréről, ha kiderül, hogy elcserélték a gyereked a kórházban?(Elméleti hülye kérdés 😁)

Esély se lett volna elcserélni. Végig velem/apjával volt, saját ruhában, és az öcsém kiköpött mása.

Azonnal kötődtem hozzá, nem tudom, visszacseréltem volna-e ha elcserélik. Pár hónapos babaként talán mèg igen. Nagyobbb gyereknèl inkább szoros kapcsolatot tartottunk volna a màsik családdal.

2 és 4 évesek a lányaim. Most azon túl, hogy le sem tagadhatnánk a rokonságot, ha kiderülne, hogy a kórházban valamilyen úton-módon kicserélték őket, nem érdekelne. Őszintén. Ők az enyémek. Vér ide vagy oda, velem vannak, amióta hazajöttünk a kórházból, tökéletesek, csodálatosak, imádom őket, ha bekopogna hozzám egy némber, hogy márpedig ő a biológiai anyjuk, cseréljük vissza, biztos elhajtanám. Nem vinne rá a lélek, hogy őket egy ilyen "családcsere" jellegű traumának kitegyem, na meg nyilván engem sem hagyna hidegen a búcsú. Az én elméleti biolgóiai gyerekemmel szemben is ugyanez lenne az aggályom- ő már azt az életet ismeri, azokat az embereket, nagy trauma lenne neki, ha hozzám kéne alkalmazkodnia. Mondjuk ha azt látnám, hogy rossz családba került, mittudomén, drogosok, alkeszek, bántalmazók, stb, akkor azért magamhoz venném, de nem adnám a nálam levőket cserébe. Akkor már inkább örökbe fogadnám őket vagy valami.

Szerintem ez a heves érzés, hogy nem adnám őket semmiért és senkiért viszonylag hamar eljött. Pár hónapos korukban már biztosan megjelent, amikor már a "valós" kötődés kezdett alakulgatni. Amikor a személyiségük kezdett megjelenni, amikor már nem csak úgy bambultak bele a világba, hanem tényleg LÁTTAK, engem, a szemembe néztek és mosolyogtak a látványomra, amikor én tudtam csak egyedül megnyugtatni őket meg ilyenek. Amikor ez a fajta kapcsolat már létrejött, akkor onnantól számomra már nem volt visszaút. De nyilván az idő előrehaladtával ez egyre nehezebb lenne.

Szerencsére részemről is nagyon maximum elméleti a kérdés, a kórházban sem vitték el őket soha, egy percre sem a szemem elől, a hallásvizsgálat volt az egyedüli, amikor az ajtó túloldalán várakoztam, de hát azért addigra már felismertem a gyereket ezer közül is :)

Első gyerekkel nekem nagyon lassan jött az érzés, kemény volt az eleje.

Amikor 7 hónaposan intenzívre került és majdnem elveszítettük, na akkor ébredtem rá, hogy mennyire sokat jelent, mennyire szeretem. Onnantól lettem anya.

Másodikkal az volt a fura, hogy míg vártam, folyton aggódtam, hogy vajon hogy fogom annyira szeretni őt, mint a nagyot,

aztan bumm megszületett és rögtön imádtam.