Mi az oka annak, hogy egyesek simán bevállalnak csomó gyereket, míg mások eggyel is alig bírnak?

nekem 3 gyerekem van ,2 nagy ovodás volt mikor kicsi megszületett ,megoldottuk fėrjem meg ėn mindent elhoztam kicsivel a nagyokat az ovodábol később iskolábol kicsit babakocsiba beraktam íråny az iskola elhoztuk legidösebbet sulibol kicsit is vagy ėn vagy fėrjem hozta el .

amig kicsi aludt adig nagyokal tårsasoztam .

takaritani meg ugy takaritotam hogy amikor kicsi aludt stb megoldottam bevásárolni is nem egyszer 3 gyerekel mentem .

fárasztonak fáraszto volt nėha .

Ezt a kérdést én is sokszor felteszem magamnak. Mindig is szerettem volna gyereket, nem volt kérdés. A munkám során is gyerekekkel foglalkozom, korábban óvónő voltam, most gyógypedagógus vagyok. Azt viszont soha nem értettem, amikor valaki azt mondta, két/három gyereket tervez, amikor még egy sincs. Úgy voltunk vele, érezzük majd, ha szeretnénk még egyet...hát, nem jött el az érzés. Két és féléves múlt a fiunk. Rengetegen kérdik, mikor lesz kistesó. Eleinte mindig valami kitérő választ adtam, most viszont már őszintén felelek: nem lesz. Egyszerűen nem érezzük úgy, hogy szeretnénk. A "kell a tesó" meg "ne legyen egyedül a világban" dumától kiszaladnék a világból. Nem fogunk azért vállalni mégegyet, mert mások erőltetik. Nem volna se türelmem, sem időm, sem energiám ahhoz, hogy mindkettővel (hárommal?) elegendő, minőségi időt tudjak tölteni. Úgy gondolom, az én esetemben ez kicsit szakmai ártalom is. Csúnyán hangzik, de így van. Az elmúlt tíz évben megtapasztaltam, mennyire nehéz alkalmazkodni, egymástól sokszor teljesen eltérő igényekhez. A gyerekek sokfélék, ahogy a szülők is. A legfontosabb szerintem, hogy saját magunkkal merünk-e őszinték lenni. Mennyit hallgattam az oviban, hogy jajj, nekünk három/négy gyerekünk van, nem tudjuk megoldani, olyan nehéz...hány olyan család van, ahol egy gyerekkel sem bírtak, de bevállaltak még kettőt, hármat...hogy miért, nem tudni. Ahogy olyan is, ahol csodásan, harmóniában, mindent megoldva nevelik őket.

Az sem elhanyagolható, hogy az életkörülményeink sem egyformák: nem mindegy, rugalmas-e a munkánk, lelkileg/mentálisan/fizikailag alkalmasak vagyunk-e több gyerek nevelésrre, van-e segítségünk vagy épp hogy állunk anyagilag. Én azt gondolom, erre kérdésre nem létezik igazán jó válasz.

Minél több a gyerek, annál kevesebb minőségi idő jut ràjuk, a szülők áttolják a felelősséget a nagyobb gyerekekre hogy majd úgyis vigyáznak a kisebbekre, mikor nem az ő dolguk lenne. Na az ilyeneknek pl abszolut nem való több gyerek, semmi felelősségérzetük nincs, csak szaporodnak mert nincs életük, nincs más amivel lefoglalják magukat.

Amugy idegrendszer kérdése is, egy gyerekhez rengeteg türelem kell, van akinek ebből kevesebb van, az nem bírja annyira.