Tényleg mindenkinek a saját gyereke a legszebb, legjobb, legtökéletesebb?

Úgy értve, hogy amikor ott vannak mellette más gyerekek, akik potenciálisan valamiben jobbak, szebbek, cukibbak, akármi, akkor is úgy látja, hogy márpedig az enyém a legjobb mindenben?

Két kicsi lányom van, a nagy ovis, de a csoportjában láttam a kislányokat, és tudom, hogy gonosz dolog, de akkor is úgy látom, hogy márpedig az enyém a leggyönyörűbb mindközül. Látom, hogy van, aki magasabb, hosszabb a haja, mittudomén, de a korosztályában ettől függetlenül úgy látom, hogy bizony ő a legszebb a csoportban. A kicsinél ugyanez, játszótéren látok más ~1,5 éves gyereket, és azt látom, hogy az enyémnek nagyobb a szeme, kerekebb az arca, arányosabb a teste, akármi, szóval nem azért, merthogy jajj, mennyire gyönyörű, de tényleg azt látom, hogy ő a legszebb 1,5 éves kislány a környéken. És felmerült bennem, hogy vajon más szülő ugyanezt tapasztalja a saját gyerekeivel? Hogy látja a különbségeket, de ennek ellenére is ránéz a sajátjára, és azt látja, hogy márpedig hiába ugrik nagyobbat a másik, rakja a kirakóst ügyesebben a másik, göndörebb a haja, nagyobb vagy kékebb a szeme, bármi, attól még az övé a létező legyügyesebb, legszebb, leg... az összes hasonló korú közül?

Most nem azért, látok más cuki és szép és ügyes és aranyos hasonló korú gyerekeket a környéken, de mindig az van bennem, hogy "de az enyém bezzeg..". Másnak is pontosan ugyanez az élmény lehet, amikor az én gyerekeimre néz? :D

Nyilván ilyet élőben nem kérdez senki, szóval anonim érdekel, hogy tényleg ennyire "vakok" vagyunk szülőként?