Honnan tudtátok, hogy akartok-e gyereket vagy sem?

Teljesen rendben van félni tőle, és kételkedni. Ez csak azt jelenti, hogy tudod mekkora felelősség gyereket nevelni. Képzeld el, hogy mit szólnál, ha most véletlen sikerülne a baba. Örülnél, vagy borzasztónak találnád a gondolatot. Hogy éreznéd magad, ha idős korodban nem lenne gyereked, de megcsináltál minden mást, amit szerettél volna? Úgy, hogy szép életed volt, vagy hogy valami azért hiányzott belőle?

Valahol olvastam egyszer, hogy ha nem tudod mit akarsz, dobj fel egy érmét, és nézd meg melyik oldalban reménykedtél. :)

Saját történettel sajnos nem tudok segíteni, én mindig is anyuka akartam lenni. Nem éreztem teljesnek magam nélküle, megölt a várakozás. Lett is 2 gyönyörű gyerekünk, még egyet szeretnénk. Így, hogy odavagyok értük is ez a legnehezebb dolog kérdés nélkül, amit valaha csináltam. Fizikailag is fárasztó, de engem főként mentálisan visel meg. Elég neurotikus vagyok, az nem kedvez az ép idegeknek. De így is élvezem a gyereknevelést, a legrosszabb pillanatomban sem éreztem azt, hogy megbántam.

Nem akartam, az escapelle kidobott pénz volt, aztán nem volt szivem elvetetni.

De jól tudtam, nem nekem való ez

Én mindig tudtam, hogy akarok gyereket. Számomra ez nem volt kérdés. Ez az érzés nem olyan, mintha mondjuk valami anyagi dologra vágyna az ember. A zsigereimben éreztem. A férjem is mindig vágyott gyerekre.

És jött az első nehézség, hogy nem lettem terhes. Évekig próbálkoztunk majd sokáig tartó vizsgálatok. Kiderült probléma van a férjemnél csak lombik lehetséges. Engem nagyon megviselt a hormon kezelés, a leszívás, de mindig azt gondoltam megéri, ha sikerül. Amikor pozitív lett a teszt én már arról fantáziáltam, hogy a kezemben tartom. A következő probléma jött. A placenta a méhszájon tapadt meg, így veszélyeztett terhes voltam. Vérzés, kórház rettegés, hogy elveszitjük. Császár lett a méhlepény miatt a műtétnél komplikációk voltak és csak annak köszönhetem, hogy jól vagyunk, hogy fantasztikusak voltak az orvosok.

Amikor megláttam a fiam én sírtam, hogy láttam végre jól van kinn van.

Kezdetben borzalmasan nehéz volt, mert nagyon lassan gyógyultam és nehéz volt ellátni a babát. Férjem 2 hetet volt itthon utána full egyedül voltam egész nap. Amint hazaért foglalkozott a babával és tényleg csodálatos apuka. Ettől még nem volt könnyű. A nem alvás feszültséget szült közöttünk, mert nagyon fáradtak voltunk mindketten. Nem volt tejem amiért sokáig szar anyának hittem magam. Hónapokig tartott mire sikerült segítséggel átlendülnöm ezen.

A mi kapcsolatunk nem lett rosszabb. Annyi az tény kevesebb időnk van egymásra, de ezen dolgozunk, mert nem akarunk csak szülők lenni. Néha csak annyi van, hogy hosszan megöleljük egymást, de minden nap kimutatjuk a másiknak, hogy szeretjük.

Még csak fél éves lesz a fiunk így tudjuk még baromi sok nehézség lesz, de amikor elöször igazán rám mosolygott akkor az én szívem majdnem szétrobbant. Kissé csöpögős lettem bocsi, de én ezt érzem.

Gyerekkorom óta tudtam, hogy szeretnék gyereket, csak az volt a kérdés, hogy kitől és mikor. Viszonylag későn találtam meg a férjemet, vele is előbb felépítettük az alapokat és csak utána bólintottunk, vagyis már mi sem tudtunk értelmes érvet találni arra, hogy miért ne jöhetne mostmár. Visszagondolva, mi egy kicsit túlbiztosítottuk magunkat, túlagódtuk az "alapozást", de mostmár jól van ez így. :)

Én minden nehézsége (mert van, nagyon sok, ne legyünk naivak!), sosem mondanám azt, hogy ma már nem vállalnék. Vagy ha mondanám, akkor értelemszerűen nem a meglévő gyerekeimre érteném. Újat már én sem vállalnék, hiszen van kettő, ödülök, hogy túl vagyok a várandósságon, szülésen, babakoron, soha nem kezdeném újra. DE! Soha nem is csinálnám vissza. Mi így lettünk család, imádom, hogy vannak nekünk.

Az meg, hogy jó anya vagyok-e!? Mindennapos kérdés... :) Mindennap felmerül, hogy erre biztosan így kellett volna-e reagálnom, elrontottam-e, stb., de ezeken a gondolatokon túl lehet lendülni. Az első gyerkőc születésénél még brutál ráparáztam, ott egy kicsit meg is reccsent az önbizalmam emiatt, de edződik az ember. :) Én inkább azt mondanám, hogy akinek eszébe sem jut magában kételkedni, az soha ne vállaljon gyereket!

Mindig tudtam, hogy nekem soha nem kell gyerek, annak minden nyűgjével, macerájával együtt, ez sose volt kérdés. Gyerekkoromban is csak a terhet láttam ebben, mikor a saját családomban láttam mivel jár a gyerek. Abszolut Nem az én világom. A férjem se akar, teljesen egyetértünk ebben. Sokkal szabadabb, nyugodtabb életünk van így.

Van jobb dolgunk is, mint folyton kínlódni, stresszelni miatta 18+ éven át, főleg a mai világban, ahol még a gyerekek is bántják, megverik stb a saját társaikat.