Szeretnénk gyereket, de a férjem súlyos beteg. Elmondjam neki őszintén a félelmeimet?

Egyre többet vitatkozunk emiatt, mert valójában mindketten szeretnénk gyereket, de bennem van egy nagyon erős félelem. Volt egy időszak 5 évvel ezelőtt mikor próbálkoztunk, de rövid időn belül kiderült, hogy Crohn-beteg a férjem, így félbe maradt a gyerekvállalás. 5 év alatt 2x volt olyan erős fellángolása, hogy intenzív osztályra került, volt 3 műtét, ebből kettő nagyon komoly. Jelenleg jobban van, de nem rég is volt egy kisebb fellángolás, ami megijeszett. Sajnos nagyon pesszimista vagyok, bennem minden nap felmerül, hogy bármikor elveszíthetem örökre. Jól állunk anyagilag, de saját lakásunk sincs, mert nem merek belevágni hitelbe, hisz mihez kezdek, ha egyedül maradok? Ő majdnem 70%-kal jobban keres, mint én, így ha egyedül maradnék nem tudnám fenntartani, nyílván az albérlet is költség, de nem olyan felelősség, mint egy hitel 10-15 évre. Rengeteget beszélgetünk erről, de még sose voltam vele teljesen őszinte. Hogyan mondhatnám meg neki, hogy azért nem merek belevágni, mert félek, hogy pár éven belül meghal? Őszinték vagyunk egymással, de ezt nincs szivem a szemébe mondani. Finoman céloztam már rá, de ki még nem mondtam.

Mindennél jobban szeretem a férjemet, tudom, hogy csodás apuka lenne, de nem szeretnék fiatalon özvegy szülő lenni. Folyton azt hallgatom mindenkitől, hogy ha van pénzünk ne féljek, mert ha van megtakarítás akkor mindent meg lehet oldani, de én nem látom ilyen egyszerűnek a dolgot. Nem is értem ezt a hozzáállást, hogy ha van pénz, minden van. Minden vitánál azzal takarózom, hogy attól félek örökli a gyerekünk ezt a szörnyű betegséget, de ez csak részigazság, mert a legnagyobb félelem, hogy idő előtt özvegy leszek egy kisgyerekkel. Szerintem hiába nem mondom tudja a férjem, hogy ezt gondolom és 100%ig biztos vagyok abban is, hogy ettől Ő is retteg, bár nem mondja, de nyílván így van. Ennek ellenére nagyon szeretne apuka lenni, és engem is bánt, hogy megfosztom ettől magunkat, mert nekem is minden nap eszembe jut, de annyira nagy bennem a félelem, hogy az hihetetlen. A főkérdésem nem is az, hogy elmondjam-e neki a valódi okot, hanem sokkal inkább, hogy szerintetek érthető-e a félelmem? Pesszimistaként én nem mindig látom reálisan a dolgokat, így minden választ előre is megköszönök.