Aki 9 évet várt a gyerekre és végül lombikkal jött össze neki, az is ugyanúgy szenved a gyerekneveléssel járó nehézségektől, vagy nekik a kakis pelus és ordítás is maga a rózsaszín mennyország?

8 évet vártunk babára, lombikkal jött össze. Mondhatni álombabám van, alig sír, sokat alszik, egész nap mosolyog, a hasfájáson és a kezdeti szoptatási nehézségeken kívül más gond nem volt.

De attól még nehéz. Főleg az éjszakázás megy piszkosul, bevallom, pedig relatíve ritkák azok a napok, amikor többször kel. De az első hetek nagyon nehezek voltak, olyan volt, mint egy nonstop ébrenlét, azt iszonyat rosszul bírtam. Az is nehezítő tényező volt, hogy komplikált terhesség miatt sokat kellett feküdnöm, így kb. 0 volt az állóképességem szülésre.

Amúgy az, hogy sokára jött a baba, annyit jelent a nehézségekben, hogy nem mondhatod el másoknak, mennyire hulla vagy az anyaságtól, mert azt mondják: "de hát erre vágytál". 🙃

Teljesen mindegy mennyit vársz a babára, hisz erre nem lehet felkészülni. Nem tudhatod mennyire lesz sírós, hasfájós, jó vagy rossz alvó, mennyire viseli meg a fogzás, aztán a szeparációs szorongás és a dackorszak.

Valakinek mind ez sétagalopp, más meg majd beledöglik és megváltás, amikor oviba megy a gyerek.

Aztán jön a "miért" korszak, majd a kamaszkor nehézségei, amit szintén lehet könnyen és nehezen viselni. Olyankor pedig hol emlékszik már arra a szülő, hogy hány évet várt a babára...

Én az a típus vagyok, akire ha ránéz a férje, már terhes lesz, mindkét gyerek kipotyogott belőlem, sokáig szoptattam minden nehézség nélkül. Unokatesómnak a sokaidik lombikra jött össze, császárral szült, szoptatással kínlódott, nem is ment sokáig, stb.

Egyidősek kb.a gyerekeink, kamaszodnak, és pont ugyanazok a nehézségeink vannak velük. A kakis pelus volt a legkisebb gond, tényleg. Szeretjük őket mindketten, de se neki, se nekem nem rózsaszín vattacukor.