Más is érzi azt, hogy bárcsak újrakezdhetné a gyerekei nevelését, hogy jobban csinálja?

En is sokat veszekedtem, kiabaltam vele. Reggeltől estig én neveltem, ferjem rengeteget dolgozott. Kimerült voltan, sokszor nem érsemelte meg hogy vele veszekszem.

Ennek ellenére én nem mennék vissza. Ugyanis hátra tekinteni felesleges, a jövőt kell jobbá tenni.

15 éves. És nagyon jó a kapcsolatunk.

4!

Ez relatív.

Én 24 és 30 évesen szültem.

Ég és föld pedig csak 6év.

Most a másodikkal sokkal türelmetlenebb, fáradékonyabb, "rosszabb" vagyok, mint az elsővel

Ez nem kor kérdése szerintem.

Nagyon átérzem, én is hasonlóan vagyok ezzel.

Az első gyerekemnél az volt a probléma, hogy komolyan elhittem, hogy nevelés kérdése, milyen lesz. Mindig néztem a hisztis, szófogadatlan gyerekeket, és hamar eldöntöttem, hogy nálunk ilyesmi nem fog előfordulni. Anyukám is adott néhány "csodás" tanácsot, például hogy éjjel ne etessem, legjobb, ha be se megyek hozzá, amikor sír, és akkor majd hamar megtanulja, hogy átaludja az éjszakát, hasonlók.

Tehát mindenféle vaskalapos elképzeléssel vágtam bele a gyereknevelésbe, és kaptam egy olyan kisfiút, aki egyáltalán nem felelt meg az elvárásaimnak. Tündéri volt, de képtelenség volt betörni. Most már azt mondom, hogy szerencsére, de akkor iszonyú frisztrált voltam miatta. Pont olyan volt, amilyeneket én annyira elítéltem, tehát hisztis, szófogadatlan, stb. Én pedig csalódott voltam és türelmetlen, mert nem felelt meg az elvárásaimnak.

Most 13 éves, még mindig ilyen, és már nagyon büszke vagyok rá. :) Átlagos tanuló, a magatartásával vannak gondok, megcsinál minden hülyeséget, amit az ennyi idős fiúk szoktak, de emellett sportol versenyszerűen, rengeteg barátja van, nagyon okos kérdései vannak a világról, és elég bizalmas a kapcsolatunk. Az osztályfőnöke egyszer be is hívatott, amikor gond volt vele a suliban (nem ment be matekórára, hanem elbújt valahol), sokat beszélgettünk, és a végén azt mondta, szerencsés a fiunk, hogy mi vagyunk a szülei, és ennyire jól kezeljük a dolgait.

Szóval mostanra talán sikerült egy hullamhosszra kerülnünk, de az elejét eléggé megszenvedtük, és ha előről kezdeném, sokkal elfogadóbban állnék hozzá.

Szerintem sokan vagyunk így.

Nekem adhd-s mindkét gyerekem. A fiam szerintem kicsit autista is. Hogy én mit hallgattam mindenkitől! A rokonoktól, az óvónőktől, az egész környezetemtől! Teljesen szét voltam esve, mindenféle könyveket olvastam, és annyira, de annyira csalódtam magamban, meg az egész világban. Hiába vittem a gyereket mindenhova, senki nem segített, csak mindenki nekem próbálta elmagyarázni, hogy én vagyok a rossz. Persze kívülállóként mindenki azt látta, hogy van egy sík ideg nő, akinek EMIATT rosszak a gyerekei. Valójában az ok-okozati hatás fordítva volt.

Nyilván egyébként csinálhattam volna jobban. Lazábban kellett volna vennem az egészet, és magasról tennem kellett volna rá, hogyha a boltban hisztizik a gyerek, akkor mindenki minket néz, és megjegyzéseket tesz.

De szerintem fiatal korában mindenki így van ezzel. A gyereknevelés egy nagy próbatétel, és mindenki igyekszik jól csinálni, és ha a gyerek meg nem úgy viselkedik, ahogy a nagy könyvben meg van írva, akkor mindenki ideges lesz.

Meggyőződésem, hogyha visszamennék, ugyanúgy ideges lennék, mint akkor voltam. Hiszen a gyerek hisztis volt, én kialvatlan. Annyiból lenne más, hogy nem érdekelne ki mit mond, talán tudnék egy kicsit lazább lenni.

Ahogy a 8-as mondja, én is megpróbálnék elfogadóbb lenni vele. Nem igazán tudjuk őket megváltoztatni.