Boldognak érzed magad anyukaként? Ha tudtad volna, hogy hogyan fogod megélni az anyaságot, ugyanígy döntöttél volna (vállaltál volna gyereket)?

Nem, nem az a normális. A normális az, hogy minden ember más és jó az, hogy ezt ha névtelenül is, de meg merik mutatni. Nélküli azt hinnéd, rózsaszín köd és végtelen boldogság a gyerekneveles és elatkoznad mindet, ha egy nehezen kezelhető gyereket kapnál. Így fel tudsz készülni rá.

Bár egyértelmű, csak provokálni szerettél volna, hiszen nem erdekel téged a negatív élmény.

"Na mindegy, nem is érdekel akkor.

Legyen csak az a normális, aki visszacsinálná, és elcseszi a gyereke életét, aki amúgy nem tehet semmiről.."

Én a magányt nem bírom a gyereknevelésbe. Nagyon sokszor éreztem magam egyedül. Pedig férjem is van (aki besegít), amikor úgy volt anyós, nagynéni is.

De én anyaként értettem meg, milyen érzés amikor más fütykösével verik a csalánt.

Beszélni kell az árnyoldalról, de nem csak árnyoldala van, így ez az oldal szerintem totál groteszk képet mutat, nem a valóságot. Egy-egy kikapott nehézséget, ideggyenge pillanatot, gyerekellenes kérdéseket, stb.

Ja ennyire rossz lenne a valóság, akkor nem lenne annyi embernek gyereke és nem vállalnák annyian többedik gyereket is. Szóval az igazság valahol félúton van...

Attól, hogy valaki nem boldog, még nem lesz érzéketlen szörnyeteg, aki utálja a gyerekét...

Én nem érzem magam boldognak, mert nagyon nehéz az életem, nem pihenhetek, nem aludhatok és betegség alatt sem pihenhetek.

Nagy a nyomás és nehezen mennek a dolgok.

Nem igazán vagyok alkalmas erre az egészre és nehezen viselem.

De attól még nem utálom a gyereket és nem éreztetem vele h sz.r az életem miatta.

Sőt talán többet is teszek, mint más.

Csak kiderült, hogy engem más dolgok tesznek boldoggá és nagyon nehéz jól éreznem magam egy helyzetben, ami tele van fájdalommal, lemondással és kínlódással.

Égnek a szemeim és semmi másra nem vágyom csak alvásra. De nem lehet. Talpon kell lenni.

De attól még nem leszek gyerekgyűlölő szörnyeteg.

"Legyen csak az a normális, aki visszacsinálná, és elcseszi a gyereke életét, aki amúgy nem tehet semmiről.."

Oks bocsi nekem ebből az jött le, hogy aki nem boldog az elcseszi a gyerek életét.

Mindig is akartam gyereket, legalább hármat. Aztán 20 voltam mikor terhes lettem, hatalmas meglepetésként ért,mondjuk azt hogy derült égből villámcsapás. A kezdeti sokk után már nagyon vártuk, szülés után az első 3 hónapban eléggé depis voltam és kimerült, ezért sokszor eszembe jutott miért így alakult,miért nem később, és nem való gyerek Nekem. Aztán mintha elvágták volna elkezdtem megszeretni az egész helyzetet,imádtam Anya lenni,pedig egy többemberes alig alvó, magában sosem eljátszó gyerekem lett, aki később nagyon de nagyon válagatós volt, a dackorszakban borzalmas. Valami rejtélyes módon így is összességében sosem cseréltem volna senkivel. Azóta lett még két gyermekem, és igen sokszor nehéz,sokszor fáradt vagyok,kimerült,van hogy magányosnak érzem magam,mert a gyerekvállalással a barátnőim 99%a eltünt,mondjuk jöttek újak olyan igazi barátok. Van hogy elegem van a mosás,teregetés,tuha elrakás,rendrakás,mosogatás,takarítás mókuskerékből, a menjetek már fürdeni, most már lefekvés,igen menj végre lefeküdni, azt mondtam mosta már lefekvés mantrából, de így is azt kell mondjam,hogy imádok Anya lenni, a terhességet is nagyrészt imádtam, a gondoskodást a babázást, azt ahogy nyílik a világ számukra,hogy lehet velük tarsasozni ide-oda menni,játszani,ahogy fejlődnek,okosodnak,megölelnek stbstb.elmondhatatlanul hálás vagyok,hogy egészségesek,és hogy vannak.

Nincs rózsaszín köd mielőtt bárki azt hinni,de én szeretem ezt.