Más is érezte úgy, hogy elárulja az első gyerekét?

Nem feltétlenül azt érzem, hogy elárultam, de rendszeresen van bűntudatom amiatt, mert vagy egyik, vagy másik gyereket éppen "elhanyagolom", mert a másikkal foglalkozom, vagy mert nemes egyszerűséggel ketten már annyira leszívták az energiáimat, hogy képtelen vagyok többet adni. A kicsinél talán jobban ott van az érzés, mert ő ugyebár eleve kistesóként érkezett, nem első gyerek, nála sosem volt olyan, hogy egyedül csak rá figyeltem, ez az érzés neki egy pillanatig sem adatott meg, ellentétben a naggyal, aki 2 évig kizárólagos figyelmet kapott. Neki ennyivel több jutott. A nagynál eleinte én is féltem, hogy milyen lesz neki majd a váltás, de nálunk valahogy szerencsésen jött ki a dolog, mert vagy azért, mert én fizikailag nem voltam annyira elérhető, vagy mert éppen időszerű volt ez a fajta fejlődési szakasz, vagy a kettő együtt, mindenesetre nagyon apás lett kb akkoriban, mondhatni "levált rólam" (akár szó szerint is értelmezhető, pár héttel a szülés előtt választottam le a szoptatásról), és így nem volt neki akkora törés, hogy már nem vele foglalkozom 100%-ban, mert az apja úgysem tudott az újszülöttel sok mindent kezdeni, helyette akkor így a nagyobbikkal foglalkozott rengeteget. Ez a kicsivel kapcsolatos érzéseimen is enyhített, a két lány kapcsolatán meg főleg sokat javított, hogy a nagyobbik sem érezte feltétlenül azt, hogy elvesz tőle valamit a kicsi. Ott volt helyette egy ugyanolyan jó, vagy akár jobb dolog is, az apja :)

Amúgy amilyen imádattal van a kicsi a nagy irányába, én nem gondolnám, hogy olyan nagy veszteség érte az elsőszülöttem :D

Nem gondolom, hogy egy gyereknek hasznára válik, ha körülötte forog az univerzum. És minél kisebb, annál kevésbé fog rá emlékezni, hogy volt olyan idő, amikor anyuka csak körülötte ugrált, így megszokja, hogy többfelé oszlik a figyelem, az igényeit néha várakoztatnia kell, és ez lesz számára a normális.

Szóval nem, eszembe nem jutott, hogy lelkiismeretfurdalásom legyen. A testvér jó dolog.

Nekem ezért nem lett második.

Nagy bullshit, hogy a szeretet nem, csak a figyelem osztódik 🤦🏼‍♀️ egy gyerek pont a figyelemben “méri” a szeretetet. Illetve az egyik gyerekedre mindig jobban rá leszel hangolódva, mert a személyisége közelebb áll hozzád vagy a temperamentuma… ez is úgy tud lecsapódni, hogy azt jobban szereted.

De én szurkolok neked. 20-30 év múlva kiderül, hogy jól tudtad-e szeretni mindkettőt.

Nálunk nagy a korkülönbség, én vagyok az idősebb, amikor megszületett a húgom, anyám azonnal lökött el magától, ordított velem, hogy ne zavarjam, később én lettem a babysitter,stb.

Ezt hülyeségnek tartom.

Nekem másfél éves a kisfiam, nemsokára jönnek a hugik. Ketten. Eleinte én is kétségbe voltam esve, aztán rájöttem hogy egyrészt nem kötelező anyám mintáját követni, másrészt van a kisfiamnak nagyapja,nagyanyja(anyósom, anyám már nem él),apja,nagynénje,akik imádják és akikkel ő is szeret lenni. Biztosan nem lesz könnyű az első pár hét,de én hiszek abban,hogy helyre tudom magamban ezeket az érzéseket rakni, elfogadni hogy nem tudok háromfelé szakadni és megérteni,hogy a szeretet végtelen,olyan nincs,hogy az elfogy és akkor a harmadik gyerenek mondjuk nem jut.

A terápiát sem tartom ördögtől valónak,ha egyedül nem megy a feldolgozás.