Más is érezte úgy, hogy elárulja az első gyerekét?

Pont kis korkukonbsegnel van ez, mert valoban elarulod mindkettőt, mert egyikre se tudsz figyelni. Megerdemelne mindkét gyerek hogy vele legyen foglalkozva, ő rá figyelve maximalisan evekig.

Nálunk bátyám 12 volt mikor én szulettem, már saját társasága, programjai voltak, imadott engem, jatszott velem stb, nyilvan nem veszekedtunk mert nem volt min.

De miért kéne egy gyereknek KIZÁRÓLAGOS figyelem? A gyerek egy családba születik bele, ahol mindenki egy külön egyén, mindenkinek vannak szükségletei figyelemre, (én)időre, stb. A testvér születése előtt sem normális, ha ajnározott babaistenként kezelik a gyereket. Manapság azonban ez elég gyakori és hosszú távon meglehetősen káros.

Az, hogy hogy így érzel, azt jelzi, hogy az elsőszülöttet nem megfelelően illetsztettétek bele a CSALÁD nevű rendszerbe.

Én éreztem így, szóval megértelek.

Terhesseg legvégén kezdődött. Aztán mikor megszültem, abban a 3 napban csak az járt a fejemben, hogy nekem haza kell mennem a fiamhoz. A lányomhoz kötődni sem tudtam.

3hét után éreztem azt, hogy a lányom is ugyan úgy szeretem, mint a fiamat.

Én akárhogy akartam, nem tudtam ezen az érzésen túltenni magamat.

Nem tekintettem "babaistenként" az elsőre. Nem kapott kizárólagos figyelmet. Nem 0-24ben pátyolgattam. Csaladként éltünk....

Aki ezt nem éli át, az úgysem fog megérteni. Ez ugyan olyan, mint a depresszió. Sokan hülyének néznek, meg hogy csak dramatizálsz, kózben meg rohadtul nem tehetsz róla.