Nagycsaládosok! Sikerül az alábbiakat megvalósítani? (felsorolás lent)

Hárman vagyunk testvérek. A családi program hébe hóba megvalósult, és volt külön szobánk is. A jogsit kettőnknek finanszírozták.

A többi nem valósult meg.

Ismerősi körben sem ismerek olyan nagycsaládost ahol minden így lenne. (Ellenben 1-2 gyerekekkel mindig szebbnek látom a családok életét. Ezért (is) vállaltunk mi is csak 2t, és eddig minden megvan a felsorolásból.)

4-en vagyunk testvérek, de mi abból a szempontból is szerencsések vagyunk, hogy egy házban laktunk a nagyszüleinkkel, így a személyre szabott figyelmet a tőlük is megkaphattuk. Megvolt az ő külön életük, de bármikor átkopoghattunk és ők örültek nekünk. Édesapám főleg a rendszerváltás után nagyon sokat dolgozott, így vele kevesebbet tudtunk beszélgetni. Közös kirándulások, programok, sokszor nyaralás is volt. Ezek egy része úgy, hogy apu munkatársai sokszor szerveztek családos programot, hétvégét, kirándulást.

Kamaszkoromra külön szobám lett, addig az öcsémmel voltam együtt. Foglalkozások: nagyrészt szakkörökre jártam, azok ingyenesek voltak, volt néha 1-1 fizetős, de azok sem számítottak akkor csillagászati összegnek. Logisztika: vagy a suliban volt, vagy a közelben, vagy buszoztam (felső tagozatban és utána).

A jogsiszerzést anyagilag is támogatták, a nyelvvizsgát is (előtte jártam felkészítőre, azt is ők fizették). Egyetem alatt, életemben először kaptam valamennyi havi zsebpénzt (emellett nekem is volt keresetem), az egyik tesóm más városban tanult, neki fizették a kollégiumot/társbérletet. A végefelé lakástakarékba is tudtak valamennyi pénzt fizetni a szüleim. Ha valamire kellett, akkor arra mindig kerítettek pénzt, de a márkás ruhákat, telefont és más státuszszimbólumokat nem szerették. Ettől még lehet, hogy ha mondjuk N... cipő lett volna az álmom, akkor megveszik.

Szerintem teljesen mindegy, hogy mit adnak a szülők, a család, ha a gyerekek aztán nem emlékeznek, vagy egész máshogy.

Meg aztán, a kérdésben szereplő dolgokról is lehet gyökeresen más a vélemény, még megalapozottan is.

Pl. EGYEDÜL lenni, külön szobában szerintem a legnagyobb büntetés a világon. Egyke voltam.

Különórákra járni sem jó, csak alkalom a másokkal levésre. Versenyzés miatt meg kifejezett gyerekkínzás.

Már csak mulatni tudok rajta, hogy a 76 -85 között született gyerekeim szinte semmi, annak idején különleges, protekciósan kapott dologra nem vagy kifordítva emlékeznek. A fényképek ellenére.

Szerintem nem érdemes azon gondolkodni, hogy MIT és MENNYIT adunk a gyerekeinknek. Esetleg nem is értékelik a törődésünket, vagy lehet, hogy túl fogják értékelni. A lényeg, hogy a lelkiismeretünk tiszta legyen, hogy nem egymagunknak vettünk egy 2dl-es mexikói saláta konzervet -ami 80 körül 28 ft volt, amiből egy családnak még húsos ebéd is lehetett akár-.

Az a lényeg, hogy MIÉRT és HOGYAN adunk. Milyen értékek szerint, és egyszer-egyszer/-e vagy folyamatosan, és hogy nekünk magunknak örömet ad-e. Mert ha

nem, akkor megette a fene, úgy, ahogy van.

"Pl. EGYEDÜL lenni, külön szobában szerintem a legnagyobb büntetés a világon. Egyke voltam"

Ezt azért mondod, mert egyke voltál, és nem tudod, milyen, amikor nincs semmi privát szférád és olyannal vagy kényszerűen összezárva, akivel más a természetetek és akivel nem jössz ki.

Amúgy is tiszta hülyeség az egész, amit ide írtál.