Szerintetek vezet bármilyen pozitív eredményre a pofon, meg más testi fenyítés?

Ha téged pofon vágna valaki, mert nem tetszik neki bármilyen szavad, viselkedésed stb., akkor az téged hogyan érintene? Elgondolkodtató lenne számodra, vagy dühöt éreznél?

Ezt gondold végig, utána egyértelmű lesz a válasz a kérdésedre is.

Én nem tudom megérteni, miért hiszi bárki, hogy rendben van.

Senki (60as IQ szint felett) nem gondolja, hogy a főnököm odajöhet hozzám, és szájbaverhet, ha nem jól csinálok valamit, senki nem gondolja, hogy a baráti konfliktusokat úgy kell rövidre zárni, hogy pofán vágom, hátha végre megtörik az akaratom alatt, és még a rendőrökre is megy a fujjogás, ha visszaélnek a hatalmi pozíciójukkal és kicsit nagyobb vehemenciával visznek el valakit a szükségesnél, de egy 3 éves, fejletlen idegrendszerű, dackorszakos, érzelmeit jól kezelni még nem tudó gyereket rendben van pofán vágni. Ráadásul elvileg őt szereted a világon a legjobban.

Egyszerűen nem értem, hogy nem látják be, hogy ez nincs rendben. És ha valaki nem veri a gyerekét, miért hiszik makacsul, hogy akkor biztos nincsenek szabályok és nevelés? Mintha csak akkor lehetnék következetes vagy csak akkor tudnék nemet mondani, ha néha szájba is vágom. Számomra ez mindig is abszurd volt és ezután is az marad.

Ha valakit rendszeresen pofonvágnak, azt fogja megtanulni, hogy így kell kezelni a nézeteltéréseket.

Nyáron láttam a strandon, hogy egy anyuka mindenki előtt büszkén lekevert a kb 2 éves gyerekének egy pofont, mert az úszógumiban el akart úszni mellőle. A gyerek visszaütött neki ugyanúgy egy pofont. Utána az anyja adott neki egy még nagyobbat. Ennek mi értelme? Verekedni a gyerekkel? Ettől a gyerek nem fog jobban viselkedni, csak ő is aggressziv vagy elnyomott lesz...

Az én lányom 2.5, természetesen nem ütöm, és nagyon jól nevelt gyerek, mert mi MEGBESZÉLNI szoktuk a dolgokat, nem leverekedni, hogy ki az erősebb 🤷🏼‍♀️ szinte kivétel nélkül hallgat rám, ha nem otthon vagyunk, sosem "veszekedtünk" még idegenek előtt (otthon kis rosszcsont, de imádom).

Tudom, hogy le fognak pontozni, de én is mindig leírom. Mi értelme? Az, hogy az anya ne kapjon agyvérzést. Nyilván más nem. Ahogy a 3-as mondja nem lehet gyereknevelési elv. De néha az embernél már elszakad a cérna.

Egyébként soha nem értettem az ilyen érveket, hogy a munkahelyeden sem vered képen a kollégád, ha nem tetszik a viselkedése. Ez az érvelés több ponton is sérül:

1. Felnőtt, felelősségteljes emberről van szó.

2. Van számtalan módszered arra, hogy jelezd, hogy nem tetszik, ahogy viselkedik. Szólsz a főnöknek, felnyomod a HR-en. Legvégső esetben, ha nem tudsz vele együtt dolgozni, felmondasz.

A gyereked kinek nyomod fel? Vagy hogy rúgatod ki az életedből? Vagy otthagyod, ha már nagyon nem bírod vele?

3. A kollégád viselkedéséért te nem vagy felelős, senki nem fogja rajtad számon kérni, hogy miért viselkedik így. Teljes mértékben az ő dolga.

Szóval ne említsük már egy lapon a kettőt.

Amúgy aki azt mondja, hogy soha nem pofozta meg még a gyerekét, nyilván nem mond igazat. És akkor most jön majd ide ezer válasz, hogy én tévedek, mert ő soha, de soha. Pedig én nem hiszem el.

Amúgy én is kaptam néha pofont, és nem lettem tőle lelki sérült, sőt azt mondom, hogy megérdemeltem. Sokkal kevésbé baj, mint a lelki terror.

Ilyenkor érzi a gyerek, hogy túlfeszítette a húrt, és tudja, hogy így nem szabad soha többet viselkedni.

De hangsúlyozom, hogy nem használjuk tudatosan fegyelmezési eszközként.

aki azt írja, hogy megbeszéli a 2.5 évessel és azért nem csinál ilyen olyan dolgokat, az is túlzás. nem a te nevelésed következménye. 95%-ban azért viselkedik úgy, ahogy, mert ő olyan. ha lenne egy másmilyen gyereked akivel hiába próbálod megbeszélni tojik a fejedre, az sem a te nevelésed következménye, hanem annyi, hogy ő pedig nem olyan.

nem tudhatod anyuka aznap hányszor “beszélte meg” a gyerekkel a szabályokat, dolgokat mielőtt te láttad azt a jelenetet…

Én is kaptam jó néhány pofont anno... nem volt a minden napjaim része de ha túl mentem egy határon akkor bizony csattant.

Emlékszem milyen rosszul éreztem magam tőle.. nem is a fájdalom miatt, hanem inkább a lelki része.

Ennek ellenére be kell valljam hogy csattant már az én kezem is a fiam kezén. És azt is tudtam rögtön hogy ez a saját kudarcom, saját tehetetlenségem. De bizony a dackorszakban előfordult, hogy elfogyott a türelmem, meg az eszközöm, meg úgy én magam is és nyilván a hozott minta is dolgozott bennem...

Így is elképesztő erőfeszítésembe telik a dackorszak legmélyebb bugyraiban, hogy ne ösztön szerűen reagáljak mikor 50x beszéltem már meg vele ugyanazt de csak azért sem csinálja amit kérek. Nem fordult elő sokszor de bizony mind az én kudarcom...

Viszont azért legtöbbünknek ha több segítségünk lenne akkor az anyák idegei sem lennének ennyire tropák. És most nem mosakodni akarok. De saját magamon is érzem, hogy mikor munkából, oviból jövünk haza akkor végtelen türelmem van. Viszont mikor már második hete nyúz egész nap mert itthon van egy kis köhögéssel, akkor sokkal rosszabbul bírom, mert ugye full egyedül vagyok vele egész nap. (Félre értés ne essék ez nem jelenti azt, hogy minden ilyen alkalommal megütöm, de hogy előbb emelem fel a hangom az tuti).

Csak arra próbálok most utalni hogy sok tényezős. Nem mindegy a gyerek temperamentuma, az anyáé, illetve hogy anyuka mennyire van magára hagyva a gyerekkel és úgy általában a minden napok problémáival.

"Amúgy aki azt mondja, hogy soha nem pofozta meg még a gyerekét, nyilván nem mond igazat. És akkor most jön majd ide ezer válasz, hogy én tévedek, mert ő soha, de soha. Pedig én nem hiszem el."

Hát pedig én nem, egyszerűen kis koromban sem, meg most sem a pofon az első agresszív reakcióm. Én fogom a gyerek kezét erősen, és "leültetem" a földre, lehúzom/nyomom a kezénél, vállánál fogva addig, amíg leül. Hamarabb szorítom meg a kezét, ha ráncigálja, mikor megyünk az utcán és kimenne az autókhoz, minthogy pofon vágjam. Egyszerűen nincs benne a kezemben a pofon(pedig jó sokat kaptam), ugyanígy vagyok a fenékrecsapással is. Valahogy nem jön magától, hanem csak ez a lenyomás/szorítás. Ismerős mesélte, hogy ovisok szokták azt, hogy lenyomják egymás fejét, hogy éreztessék, hogy a másik a nem teheti meg, hogy elveszi a játékát, gondolom valami ösztön, hogy "én feletted állok" ütés nélkül, ez lehet bennem is. Határozottan emlékszem, hogy az öcsémmel a verekedés sem csapkodás volt meg rugdosás, hanem ilyen egymás leszorítása. Gyerekemben nincs ilyen, ő a verekedős, odacsapós fajta, soha eszébe nem jutott lenyomni senkit, pedig már nagyobb, ő elsőre ütésre emeli a kezét.