Anyukák, nektek vannak barátaitok?

Nincsenek. Egy barátnőm van, akivel mindent meg tudok beszélni, de 10 éve külföldön él, így kb. évente kétszer találkozunk, amúgy telefonálunk és csetelünk, de van, hogy hetek is kimaradnak. Rajta kívül a nővérem jelenti még a beszélgetőtársat, heti többször is beszélünk, de csak párhetente találkozunk.

Szoktam beszélgetni más szülőkkel játszón, ovistornán, ilyesmi, de ezek csak akkor es ott működő beszélgetések, elérhetőséget sosem cseréltem még senkivel. Jó lenne pár barát, csak az a helyzet, hogy félek az emberektől. Néha még a barátnőmmel és a nővéremmel is olyan nehéz. Ha rossz passzban vannak, akkor sértődékenyek, vagy épp szuperkritikusak, és néha nekem is kellemetlen, amikor nem rejtik véka alá a véleményüket az én dolgaimról, amit csak azért tudok kezelni, mert baromi régi és stabil a kapcsolatom velük, ami kiállt már millió konfliktust, így biztonságban érzem magam a disszonanciában is. Ha egy kvázi idegen nőnek van rossz napja, vagy épp nem találom el, hogy hogy lenne jó hozzászólni, vagy fájó pontjára tapintok véletlenül, vagy ő az enyémre, akkor azt állati nehéz stabil alapok nélkül úgy kezelni, hogy megmaradjon valami kapcsolódás, hiszen ott kisebb a motiváció, és erőltetettnek tűnik folytatni a dolgot. Az olyan beszélgetéseket pedig, ahol ez a veszély nem áll fenn, mert semmi személyesről nem szólnak, csak a helyi ovik/sulik/játszóterek a téma, vagy hogy kinek a gyereke hogy bírja a bölcsit, azokat meg egy ponton túl unom. Tudom, hogy szükségesek, mint első lépések, de aztán személyesség nélkül nem lehet igazán barátságot építeni.

Nekem egy olyan anyuka volt egyszer nagyon szimpi, akivel a szülés utáni depresszióról és a válásról tudtunk kendőzetlenül beszélni. De sajna nem cseréltünk elérhetőséget.

Igen. De messze élnek így időszakos a kapcsolattarás.

1 skizofrén

1 tanúm is volt (ő mondjuk férfi).

Én is élem a magányt.

Egy barátnőm van, akivel könnyen tudunk dumálni bármiről, együtt dolgoztunk régen. Neki még nincs gyereke. De másokkal is tudok szóba elegyedni, ha nem vagyok hullamocsok fáradt az éjszakázástól, akkor egész jó beszélgetőtárs tudok lenni, egyébként is inkább hallgatok, mint mesélek. De nagyon nehéz, mert nálunk nehezek az éjszakák és sokszor egy tőmondatot nem bírok összerakni. Van egy régebbi "barátnőm", vele már kevesebbet beszélek, de ő pl tipikus csacsogós, ha nagyon unom magam, őt szoktam felhívni, aztán elregéli a fél életét simán. Vissza is kérdez, de csak elvétve, de van, amikor csak ehhez van agyam.

Az anyukákkal beszélgetnék a legszívesebben, mert ők mindent értenek általában, csak ott sokszor a gyerek a közös alap, nem az érdeklődési kör. Engem pl nem izgat a divat, biokencék, őszi dekor ötletek, de a sárkányok házát meg nem látta senki a környezetemben, és nem tudtam kivel megvitatni mit gondolunk róla. :D

Régen nagyon sokat kockultam is, de akikkel online beszélgettünk, főleg nem tudnak mit szólni a gyerekes dolgokhoz, mert javarészt fiatal fiúk.

Úgyhogy nehéz, valóban. Pedig én próbálkozok, de nincs ráírva a többi emberre, hogy kinek van hasonlóan nyomorék humora mint nekem, és digitális már annyira, hogy akár messengeren is tudjunk beszélgetni, ha élőben nem sikerül.

Nekem is még a covid alatt szétesett a szociális életem, aztán terhes is lettem.

Két barátnőmmel tartom a kapcsolatot rendszeresen, aki viszont külföldön élnek, ő választottan gyermektelenek de mindenről szuperul el tudunk beszélgetni és imádják a fiam.

Két régebbi barátnőm már elköltözött Pestről, eltávolodtunk amúgy is, velük ritkán beszélünk, felületesen.

Mi is el fogunk költözni külföldre úgyhogy szerencsére ez se presszionál hogy itthon ismerkedjek anyukákkal mert nekem az alap versengő meg kotnyeleskedő mentalitás ami sok anyukánál jelen van irtó taszító.

Férjem családjához költözünk ki, sógornőmmel jó a viszonyom, neki is van gyereke, szóval kiköltözés után is lesz kihez szólni.