Milyen apád volt? Mit láttál tőle? Mennyire, mennyiben vette ki a részét a családi életből? A te párod mennyire veszi ki a családi életből a részét és milyen mértékben?

Egy nárcisztikus, manipulálós, érzelmi zsarolós, időnként depressziós (vagy csak megjátszotta) gyökér. Undorítóan viselkedett évekig azután is, hogy eltakarodott az életemből. Zaklatott, zsarolt stb mert kevesebb figyelmet kapott.

Annyira vette ki a részét, hogy kívülről ne tűnjön fel semmi és mintaapának láttassa magát.

Nincs párom.

Apám családi életből való szerepe meglehetősen hullámzó volt. Amikor megszülettem, anyám mondta, hogy munka mellett felkelt hozzám, ringatott, sokat foglalkozott velem, öltöztetett, fürdetett. Aztán olyan 2-3 éves korom után már csak játszópajtásként üzemelt egészen 16 éves koromig. Játszott velünk, együtt kibeszéltük anyámat, de semmi szülői dolgot nem csinált, de ha volt valami balhé, akkor úgy tett, mintha ő szült volna, és abból a fél órás játékból, amit együtt játszottunk, olyan következtetéseket vont le, aminek nemhogy a valósághoz, de még a logikához sem volt köze.

Munkát tekintve is egy link alak volt, szerette a növénytermesztést, és kajak elhitte, hogy egy 20×20 nm-es kertben tud elegendő zöldséget termeszteni, amiből megélünk. Télen volt, hogy a családi pótlékból meg a gyesből éltünk, mert nem dolgozott.

Anyám 16 éves koromban elment 3x németbe dolgozni, akkor istenesen kivette a részét mindenből. Akkor éreztem igazán, hogy van apám. De amint visszajött anyám, ez megint abba maradt.

Gyerek még nincs, de remélem jobb apa lesz a párom, mint amilyen az én apám volt.

Apám az egyik példaképem volt. Nagyon jó, dolgos, támogató apa. Amit hiányolok, hogy kevesebbet foglalkozott velünk, mint amennyit igényeltünk, de szerintem lehetőségeihez képest megtette amit tudott.

Férjem is nagyon jó apa, mindene a család. Nagyon sokat foglalkozik a gyerekekkel, az elejétől fogva mindenben részt vesz, és nekem is sokat segít.

Kicsit zárkózott volt, de nagyon törődő. Sokat játszott velünk, vitt minket csavarogni, barkácsoltunk együtt. Mindenben lehetett rá számítani, még mikor idősebbek voltunk, akkor is, csak akkor már kicsit sokat ivott. Házimunkát keveset végzett, viszont a házon és ház körül mindig csinált valamit, a kerttel is ő foglalkozott többet.

A férjem is hasonló, nem az a "így imádlak, úgy imádlak, drága édes szerelmem" típus, viszont az élete a család körül forog, még úgy is, hogy a gyerek nem közös. Programokat inkább veünk csinál, barátok is közösek. Süt-főz, bizonyos házimunkát elvégez, itthon mindent megszerel, most éppen a hálószobát festi ki. Mindenben lehet rá számítani.

Szerintem teljesen hasonló apukám és a férjem, egyikük sem az a típus, aki minden héten virágot hoz neked, meg romantikus meglepetéseket szervez, de mindig ott van, ha kell, mindig mindent megold, és mindkettőjükkel jókat lehet beszélgetni, akár vitatkozni is, összeveszés nélkül.

Mi négyen vagyunk testvérek, van egy féltesóm, aki apám pár hetes kapcsolatában fogant.

Amikor kicsi voltam, akkor mindenféle gondolkodás nélkül bekajáltam, hogy a nő hangolta apám ellen a gyereket, pedig a valóság az, hogy apám nem sokat tett azért, hogy kötődjön hozzá a bátyám.

Nekünk se volt jó apánk, és minél idősebb lettem, annál jobban vettem észre, hogy egy undorító ember. Amikor kisebb voltam, sokszor megvert, és a sötétségtől való félelem is az apám okozta traumák egyik végterméke, azóta is kislámpával alszok, fuck rezsicsökkentés...

Amikor már tinédzser lettem, olyan szinten alázta anyámat, hogy valami hihetetlen. Engem is bántott sokszor. A húgom és az öcsém volt a favorit, emiatt vannak ellenérzéseim akarva akaratlanul is a tesóim felé.

A férjem egy pipogya, azt csinálja, amit mondok. Úgy, ahogy mondom. Nem tudatosan választottam így.

Apám magának való, depresszív, mogorva, pesszimista ember, aki megmondom őszintén elèg kétszínű tud lenni, hisz a külvilág felé igenis megjátsza a jófej, laza csávót, pedig ő minden, csak nem az. Sosem tudta kimutatni a szeretetét normálisan, bár talán mentségére szóljon, hogy érzelmileg elég szar családból is jön.

Szigorú is volt, semmit nem lehetett vele normálisan megbeszélni, mert rögtön agresszívba ment át (érzelmi zsarolás pl.) vagy puffogott. Emlékezetem óta csak a számonkéréseket tudom hozzákötni, segítsünk anyánknak, tanuljunk jól, menjünk levegőzni, de soha egyikben sem mutatott nekünk példát és nem segített (se nekünk, se anyunak). Az egész életünk alappillére ezért nyilvánvalóan anyukánk lett, akire mindig mindenben számíthattunk és számíthatunk a mai napig tesómmal, ezt pedig van képe nehezményezni.

Szerencsére a férjem komplett ellentéte, nem érzek mellette megfelelési kényszert, segít a házimunkában, amennyire tud segít a 4 hónapos kisfiunk körül, sokat beszélgetünk és tényleg érzem, hogy szeret, megbecsül.

Életem első 19 éve azzal telt, hogy apámnak akartam megfelelni, ami lehetetlen feladat volt. Verte, ütötte anyámat, vert engem és az öcsémet is. Mindenért én voltam a hibás, se anyám szemében, se apám szemében nem értem soha egy fabatkát se, pedig 2x annyit tettem értük, mint ők értem. Nem kívánt gyerek voltam, apám többször is mondta nekem, hogy engem nem is ő csinált, stb. Azonban amikor haldoklott, akkor én voltam neki az utolsó napjaiban a szent. Én tőlem fogadta el a kaját csak, nekem beszélt a gondjairól, stb.

A gyerekeim apja szanaszét csalt terhesség alatt, a gyerekekkel nem foglalkozik, csak időszakosan, akkor is csak a jóból veszi ki a részét.

Apukám nagyon jól viseli mai napig a gondunkat, mindent a család köré épített fel, mindig mi voltunk az első helyen. Ő az aki mindent tud (ezermester szempontból is illetve akármit kérdezek tőle mindig tud válaszolni rá).

Nagyjából ez is volt a "feltételem" a férjem részére. Nagyon szereti a gyereket, soha nem hagyna ki egy percet sem amikor velünk lehet. Nálunk tipikusan a férfi női munkamegosztás van, én viszem a háztartást, ő szerel, mindent megold, a gyereknevelés természetesen közös.