Császárosként kötelező depresszióba esni vagy velem van a baj?

Csak arról van szó, hogy kérdező, te hülyékkel vagy körülvéve.

Nem kell depisnek lenned sem programozott, sem sürgősségi császár esetén.

Egy vetélés szerintem sokkal nagyobb trauma (ha örömmel várták volna a kisbabát).

Nekem a kisgyerek időszak ilyen.

5 hónapos a baba, és nagyon sokan azzal jönnek, hogy bírjam ki, hamarosan jobb lesz.

De mi?

Most is jó. Nem panaszkodom sose semmire.

Egész sokan mondták már ezt nekem.

Én azt vettem észre,hogy azokat viseli meg jobban,akik előtte sokat vajúdtak és kudarcként élik meg,hogy nem sikerült (ami butaság). Vagy nagyon eltervezték fejben a szülés minden részletét és várják a katarzist,amiről sokan mesélnek.

Az is tény,hogy sokan még lenézik a császárt,mondván nem is igazi szülés,mert nem szenvedtél meg érte🤦‍♀️ Meg a "bezzeg régen nem császároztak ilyen könnyen". Igen..van,aki ilyen sötét,de ki nem sz*rja le. Az én erre meg szoktam mondani,hogy a gyerekem meghalt volna,ha "nem császároznak ilyen könnyen". Ilyenkor hirtelen visszavesznek.

Nekem mindegy volt,hogy fog születni,csak legyen minden rendben. Végül nem vajúdtam,mert indítás előtti vizsgálaton kb 10 perc nst után hívták az anesztest,hogy futólépésben jöjjön. Szóval én örülök,hogy legalább él a gyerek,ahogy te is. Nekem ez a katarzis.

De pont a minap mondtam én is,hogy mindenhol a "hogyan éld túl,hogy császár lett" típusú cikkek jönnek szembe,mintha mindenképp depisnek kéne lenni tényleg. Császárvonalon is ez fő vonulat, úgy vettem észre🤔

Én megértem és elfogadom,ha valakinek ez trauma vagy rosszul érzi magát emiatt. Mindenki máshogy éli meg,de igenis vagyunk mi,akiknek ez tök oké. Nem vagy egyedül🙂

#14-es vagyok. Még azt tudom elképzelni,hogy az is rosszul éli meg a császárt,aki úgy érzi,hogy feleslegesen indították/sürgették a szülést. Nehéz kérdés. Megértem őket is. Meg minket is.

Csak azt nem,aki azt mondja,hogy a császár a könnyebb út+nem szülés+nem szenvedsz (aha😂)..na az ilyet péklapáttal ütném.

Én természetesen szerettem volna szülni, de végül abszolút megállt a folyamat, a kislányom nem akart/tudott beilleszkedni, így az lett az ítélet, hogy nincs értelme várni, csak kimerülünk mégjobban mindketten és ha történne is valami csoda, valószínű már nem lenne erőm megszülni, megpróbáltunk mindent. Én elfogadtam és abszolút nem bánom, hogy így alakult, pedig én vagyok az a külön állatfaj, aki szülési tervvel, zenével, illóolajokkal és egyebekkel készült. A támogatást is 100%-ban megkaptam a természetes szüléshez, nem sikerült és ez nem kudarc.

Ha életmentő, sürgősségi császár, akkor meg aztán tényleg ne viccelj... olyan hálás lennék a pozitív végkimenetelért, hogy repdkednék 20 centivel a föld felett évekig szerintem. :)

Nem vagyunk egyformák, de ezt már a várandósság alatt is érzékeltem. Amikor 39 hetesen még mindig nem volt jele a szülésnek, akkor mindenki sajnálkozó fejekkel nézett rám, hogy úristen, szegény... már biztos nagyon nehéz. Nem, nem volt az. Persze fájt itt-ott, rosszul aludtam, égett a gyomrom, fáradékony voltam, nem tudom... de nem éltem meg tragédiának egyáltalán, sőt. Még nagyokat sétáltunk, mentem bevásárolni, főztem 1-2 naponta, stb. Éltem az életem és nem éreztem úgy, hogy nekem sajnálnom, vagy sajnáltatnom kéne magam.

A gyermekágy alatt sem, pedig ott azért volt érzelmi hullámvasutam és a mély pontokon elgondolkodtam, hogy lehet szakember segítségét kellene kérnem, mert nagyon ki vagyok különösebb ok nélkül. De ott sem értettem a sajnálkozásokat. Mi vállaltuk, tudtuk mivel fog járni, a lehetőségekhez képest igyekeztünk a legjobbat kihozni mindenből, nem mártírkodunk, nem magyarázok mindenkinek, hogy "ha te tudnád..." Ha szükségem lesz rá, akkor majd segítséget kérek szakembertől és az élet megy tovább

Szerintem van ilyen "elnyomó" embertípus. Engem személy szerint ezektől ráz a hideg, kerülöm őket. Energiavámpírok, lehoznak az életről.

17 vagyok. Nekem egy ilyen "mérgező" egyén van csak a közvetlen környezetemben, akit sajnos nem kerülhetek minden helyzetben, ő viszont pont az ellenkezőjét nyomja.

"Jaaa, császár lett? Akkor nem is tudod milyen brutál kinyomni a vaginádon egy gyereket. Így könnyű." Atyám... Én ezzel a szellemi szinttel nem fogok leállni vitatkozni, hogy melyik lehet a rosszabb. Én a végeredményt nézem. Lett egy csodás babánk és mindketten jól vagyunk. Ennek fényében pedig totál mindegy hogy a "vaginámon toltam ki" (hogy emberünk szavaival éljek), vagy felvágtak érte.

Próbáld kerülni ezeket a sztorikat, embereket, kommenteket. Semmi értelme. Ha te jól éled meg, márpedig semmi okod rosszul, akkor az a lényeg! :) Ha pedig valaki rosszul éli meg, az kérjen segítséget, ne másokat nyomasszon a sérelmeivel.

Én erről a fenti egyénről azt gondolom, hogy neki trauma volt a szülés, amit azzal próbál feldolgozni, hogy másokat igyekszik lenyomni a saját negatív tapasztalataival. Nem kell felvenni. :)