Egészséges gyereket/gyerekeket nevelő családok miért létesítenek nehezen vagy egyáltalán nem kapcsolatot olyan családdal ahol sérült gyereket is nevelnek? Félnek valamitől vagy mi oka lehet?

Én sérült gyereket nevelő szülőként teljesen megértem azokat, akik azt mondják, hogy nem erőltetik rá a gyerekükre más porontyát. Egészséges gyerekeket sem lehet erőszakkal összebarátkoztatni.

Nekünk szerencsénk van. A lányom ép értelmű autista. Rendkívül nyugodt természetű, szófogadó, csendes gyerek. Nálunk a válogatósságban és a visszahúzodottságban jelenik meg most a legjobban az autizmus.

Szinte csak "egészséges" (neurotipikus) barátai vannak. Kevés, de van. Azok a felnőtt barátok, akik nem tudtak mit kezdeni a helyzetünkkel, nem tudtak úgy kezelni bennünket, mint egy átlagos családot, lemorzsolódtak, de szinte az összes régi barátunk megmaradt és lettek új ismerőseink is az oviból.

Igyekszünk nem panaszkodni, nem kivételezni, ha nehezebb napjaink vannak, akkor inkább csak elvonulunk és előbújúnk amikor a viharfelhők elvonultak. Tudom, hogy mások számára ez elítélendő, de én azt sem hagyom, hogy elnyomjuk más gyerekét, csak azért, hogy az enyém az állapota miatt mindent megkaphasson. Nem! Meg kell tanulnia, hogy a világ nem mindig körülötte forog. Próbálunk lehető legátlagosabb életét élni.

Mi is kerüljük a sérült gyereket nevelő családokat (legalábbis azt a néhányat akit ismerünk). Pl a visszahúzódó lányomat rendkívül zavarja az autista, ADHD-s csoporttársa. Agresszív, folyamatosan kiabál, ugrál, visít, dobál valamit és ettől megrémül a gyerekem. Vagy van egy másik autista gyereket nevelő család. Velük megpróbáltunk barátkozni, de anyukának olyan stílusa van, hogy huhh! Nem lehet másról beszélni, csak arról hogy ő milyen gyógyszereket, étrendkiegészítőket ad a gyerekének (16 fajtát), meg hány fejlesztésre hordja, milyen diétákat próbált ki a lányán és egyébként is, mindenki figyeljen rá, mert ő egy AUTISTA gyereket nevel. Mindeközben én vagyok a rossz anya, aki nem törődik a gyereke jövőjével, ha ezeket a "terápiákat" mind nem alkalmazom a saját csemetémen.

Hát köszi...

Kedves 9-es! Ha azt akartad felém lekommunikálni, hogy a gyerek valszeg nem bír minket: egyrészről ő mindenkivel ilyen, tehát a hiba nem mindenki másban van. Másrészről szerintem joga van mindenkinek eldönteni, hogy kivel szimpatizál és kivel nem, nekem végeredményben mindegy, hogy “neurotipikus” vagy ADHD-s, vagy autista, vagy halmozottan sérült valaki, ha a környezetében nem lehet megmaradni és mivel nekem is, mint feltételezem mindenki másnak a saját gyerekem a legfontosabb, így nem szeretném kitenni semmi piszkálódásnak. És azt is tegyük hozzá, hogy egy 10 éves gyerektől talán elvárható, hogy egy alig egy éves babán ne röhögjön meg gúnyolódjon, hovatovább, nem nagyon értem, hogy egy babán mit lehet “nem bírnia” annak, aki amúgy nem él vele együtt és dolga sincsen vele.

Egyébként értem a célzásodat, most majd ugye gondolom jön az, hogy letagadod, hogy te személyeskedni akartál, meg jön az akinek nem inge duma ezer smileyval spékelve.

Szerintem ez kölcsönös dolog, mármint az eltavolodas a sérült és egészséges gyereket nevelők között.

Nálam az egész úgy kezdődött hogy már eleve mindig nagyon eleven volt a gyerekem, ezért semmiféle babamama klubba nem tudtam menni. A gyerekes barátokkal nem tudtunk találkozni, mert folyton a fiam után kellett rohangálni.

Aztán mikor kiderült hogy autista, mindenki nagyon sajnalt, és sokan nem is írtak nekem, mert hát nekem úgyis annyival rosszabb, és én se tudtam mit mesélni, mert ami volt, azt nem szívesen osztottam meg masokkal...

Akiknek hasonló korú gyerekei voltak azok nem mertek elmesélni, mit csináltak és őszintén sokszor tényleg nem tudtam eldönteni én sem hogy jobb e így, mert hát elég sz@r érzés sorra kimaradni olyan természetes dolgokból mint egy allatkertezes, vagy csak egy nyomorult családi szülinap.

Mielőtt sérült gyerekem volt én is egy intoleráns, erre a problemara érzéketlen és vak ember voltam, aki tuti messziről elkerülte volna az ilyen családokat. (Ezért) egyáltalán nem érzek haragot irántuk, bár sokszor vagyok magányos. Ez az élethelyzet kényszerített arra hogy szembenezzek a saját sötét oldalammal.

Nekem sérült gyerek oldalról van tapasztalatom, úgy értem, én voltam az a gyerek. Tudom, főleg anyukáka írnak ide, de talán ez is egy érdekes perspektíva. Szerintem maga a sérültség, fogyatékosság milyensége is elég mérvadó. Az a gyerek aki értelmileg teljesen ép, jól funkcionál, sokkal nagyobb eséllyel tud kialakítani kapcsolatokat hozzá hasonlókkal és egészségesekkel is. Az egészségeseknél viszont tényező az is, hogy a szülők erre miként reagálnak, vagy a gyereknek mennyire természetes hogy a másik gyerek valamiylen hendikeppel rendelkezik.

Én látássérült voltam, vagyok. Egy faluban nőttem fel, több testvérrel és szomszéd gyerekekkel akik nagyjából velem egykorúak voltak. Mivel születésünktől kezdve ismertük egymást, nekik természetes olt hogy pl nem tudok fogócskát játszani, de biciklizni, rollerezni igen. Zsákutcában laktunk, így meg mertek tanítani biciklizni, a forgalmas útra nem mehettem ki. Vagy tollasoztunk, labdáztunk, bár nem voltam ügyes a labda elkapásban, ez nem igazán zavarta se őket, se engem. Az óvodában viszont már meggyűlt a bajom. Én szerettem volna barátkozni, de szemüvegnek csúfoltak, senki nem akart velem játszani, és a játékokati s mindig elvették tőlem. Az óvónők nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, és arról sincs tudomásom hogy lett e volna bármiféle érzékenyítés a szülők és a gyerekek részére. Szóval az elég kínszenvedés volt, pedig nem voltam zárkózott fajta, de az oviban átélt bántások, kiközösítés hatására egy év alatt eléggé befordultam. Viszont nem lehetett kierőszakolni a többi gyerekből hogy játszanak velem, bevegyenek a csoportos játékaikba, ha egyszerűen nem akarták. Később, iskolában jobb lett a helyzet, főleg mert szegregáltan tanultam, a kilenvenes években mgé nem volt ekkora létjogosultsága az integrációnak. Szóval, ha valaki úgy nő fel, hogy a közelében pl van ilyen gyerek, akkor ő azt természetesnek veszi és nem lesz gond összeszoktatni őket. Új közösségben viszont annak asérült gyereknek nem lesz könnyű.

#17-es. Nyugodtan viselkedj a sérült gyereket nevelő szülőkkel ugyanúgy, ahogy más szülőkkel viselkednél. Ha ők ezen megsértődnek vagy fáj nekik, akkor az az ő szegénységi bizonyítványuk.

Én pl. tudok örülni más gyerek sikereinek is. Nyilván megfordul a fejemben, hogy milyen jó lenne, ha már mi is itt tartanánk, de nem az egészséges gyerektől irigylem a sikert, csak én is vágyom rá.

Vagy pl. amikor valaki rákezd, hogy a gyereke milyen válogatós, mert nem eszi meg a sóskát csak a spenótot (miközben az én gyerekem csak 3 féle pépet eszik meg fehér kenyeret), akkor csak magamban mosolygok, hogy nem is tudja a panaszkodó fél, milyen szerencsés helyzetben van, de a válaszom csak annyi szokott lenni, hogy "ne is mondd, tudom milyen, az én lányom is válogat" és ezzel le is zártam a témát. A gyereknevelés nem f*szméregetés, mindenki máshogy fejlődik és ha ezt az adott szülő nem hajlandó elfogadni, akkor jobban is jársz, hogy nem barátkoztok.

A férjem unokatestvérének beteg kislánya született. Pontosan nem tudjuk mi a baja, nagyon sok diagnózisa van és volt: 3 éves korában egy rudat tettek a gerincébe, azóta nem tud járni, amióta betették a rudat.

9 éves a kislány, de egy 2 éves szintjén nincs, de a férjem unokatestvére és a férje állítja, hogy ép.

Pelenkás, tolószékben ül, a lábai el vannak vékonyodva, alig tud beszélni, nem tud pohárból inni, mindenért veri a fejét a tolószéknek a karfájába. A nevünket a mai napig nem tudja, pedig nem tegnap óta ismer a kislány minket.

Mint ahogy más is írta, nem a mi keresztünk, nem kell nekünk cipelnünk.

Voltunk együtt 2-3 éve voltunk közösen nyaralni. Hiba volt. Katasztrófa volt az egész nyaralás. Össze is vesztünk, hazajöttünk idő előtt, mert összevesztünk amiatt, hogy sehova nem mentünk, mert jaj, nehogy már otthagyjuk őket, ha már együtt mentünk. De arról volt szó, hogy a kislány nagyon alkalmazkodó, nem zavarja az új környezet, az idegen emberek, aztán odaérve mégis zavarta. Majd amikor már rákiabált az anyuka a gyerekeimre, hogy ne focizzanak az udvaron, mert a kislánynak fáj, hogy ő nem tud beállni, akkor hazamentünk.

Bele se merek gondolni milyen lenne, ha egy tolószékben élném le az életem és nem tudnék járni, de attól még nem kell az egészséges embereknek megmeredniük. Legalábbis én így gondolom.