Mit tegyek, ha már nem lehet bírni a 2 éves gyerekem dackorszakát? Már beleőrülök.

Engem annak idején hidegvíz alá tettek. Nem volt több hiszti.

Mély nyomot nem hagyott, nem is emlékszem rá. Nem lett belőle semmilyen pszichés gondom sem.

Igen, mert tudom hogy erre még nincs kész. Majd 3 évesen odaáll. Ennyi. Most annyi volt a cél, hogy felülírjuk a múltkori rossz élményt. És ettől nem fog lemaradni semmiről. Körülbelül 3 éves korig sokkal fontosabb, hogy biztonságban érezze magát ilyen helyzetben, minthogy ráerőltessek valamit, ami nem létszükséglet. Nem attól lesz valaki szabálykövető vagy önálló(bb) vagy nem tudom mit gondolsz, mit nyer vele, ha ideje korán olyan helyzetekbe teszik, amik frusztrálóak számára. Sőt azt több tanulmány is bizonyítja, hogy azok a gyerekek akik megélhették biztonságosan azt, hogy lehetnek rossz érzéseik, azok később sokkal nyitottabbak és kezdeményezőek. (Nem, ez nem jelenti azt, hogy csak ők, csak annyit hogy statisztikailag nagyobb arányban vannak)

És nem hiszek abban, hogy az nem hagy nyomot, ha valakinek az érzéseit durván elhallgattatják és az nem hagy nyomot. Persze nem olyat, amitől rémálmaid lesznek. Viszont a személyiségedben ott lesz a lenyomata. Gondolom mindenki fel lenne háborodva, ha például a párja nem figyelne oda arra, ha el szeretné mondani az érzéseit, sőt esetleg még rá is vágná az ajtót. Vagy ha olyan történne, ami miatt el is sírná magát, nem lenne ott a férje/felesége, hogy mellette legyen, megvígasztalja. Pedig mi már felnőttek vagyunk, akik elméletileg képesek a saját érzelmeik szabályozására. Egy 2 éves gyerek nem képes rá. És az a szülő, akinek erre csak az az eszköze, hogy hidegvíz alá dugja a gyereket, az remélem a párjától sem várja el, hogy értse meg az érzéseit és simán megbirkózik egy munkahelyi konfliktussal is, melyet mondjuk igazságtalannak érez, egyedül, úgy hogy akitől támogatást várna, az leszarná, hogy mit érez, gondol. Hosszútávon ez még felnőttben is nyomot hagy. Csak fájó elismerni, hisz akkor el kéne ismerni, hogy esetleg nekem is van valami "pszichés bajom" (mégha nem is über durva, amitől nem lehetne funkcionálni). De olyan már lehet, amitől nem tud az ember türelmes, szerető, támogató lenni vagy egyszerűen bizonyos dolgok csak sémaszerűen ismétlődnek az életében "ki tudja miért".

Ezért én nem fogom hidegvíz alá rakni a hisztiző gyerekemet, hanem megpróbálom támogatni abban, hogy túljusson ezen a számára is nehéz időszakon. És ha én az elméletileg fejlett idegrendszeremmel nem bírom, akkor vajon neki milyen, aki nem is érti a saját (rossz) érzéseit és lehetősége sincs rá, hogy szabályozza őket?

Szerinted. Más szerint meg nem.

Én őszintén hiszem, hogy sokkal egészségesebb társadalmunk lenne, ha az ilyesfajta tekintélyelvű nevelést elhagynák az emberek és úgy kezelnék a gyerekeiket, hogy az érzéseiket elismerik, nem letörik, elnyomják, elhallgattatják.

Kollégák és barátok között, a tágabb ismeretségben rengetegen küzdenek önbizalomhiánnyal - kimondva-kimondatlanul. És ezek innen, gyerekkorból indulnak, amikor kuss a neved, ne idegesítsd a felnőttet.