Mi motiválja azokat, akik 7 gyereket vállalnak?

Mi négyen vagyunk testvérek, mind a négyen diplomásak vagyunk, a nővérem most várandós a hetedik gyermekével, és boldogan, jómódban élnek. A férje informatikus mérnök, saját jól menő cége van, nyolc alkalmazottal.

Nagyon szépen eltartja őket, a nővérem pedig a gyerekekkel van, és nagyon jól érzi így magát.

Én most várom a harmadikat, a férjem orvos, nem élünk nagy lábon, de nincsenek anyagi gondjaink, még tervezünk több babát is, ahogy alakul, és amíg úgy érezzük, hogy tudunk velük foglalkozni.

Nem gondolnám, hogy bárkinek joga van megítélni valakit azon az alapon, hogy hány gyereket vállal. Ha valaki magánügynek tartja azt, hogy ő nem akar egy gyereket sem, akkor az is magánügy, ha más pedig 7 vagy éppen 10 gyereket akar. 32/N

#20-nak: Én is ilyen családban nőttem fel "nagyként", mi 5-en voltunk testvérek, én 13 voltam, amikor a legkisebb tesóm megszületett.

Én lányként a fiatalbb tesómmal meg a háztartásban segítettem, a 2 évvel fiatalabb öcsém pedig a kertben segített apámnak meg nagyapámnak.

Soha nem éltem/éltük meg tehernek azt, hogy foglalkoznom kellett vele, és a többi kicsivel.

Nálunk már az volt az alapállás, hogy sokan voltunk, így mindig kellett a másikkal kommunikálni, kompromisszumokat kötni, nem lehetett önzőzni, segíteni kellett a másikat, mert ha nem, akkor - még egy nagy vidéki családi házban is - pokol lett volna az élet. Anyám pedig amúgy is keményen fogott minket, nem tűrt semmilyen balhét vagy veszekedést, az ilyeneket csírájában elfojtotta.

Az ilyen gondolatok általában azokban fogalmazódnak meg, akiknek nem természetes ez a felállás - akik nem ebbe születtek bele, azok lehet, hogy tehernek tekintik, de akik igen, azok meg jónak gondolják.

23: pontosan.... Ez a természetes, aki beleszületik.

Természetesen léteznek szélsőséges esetek - de ne abból induljunk már ki, hogy mi van a kivételeknél...