Vállalnátok babát ilyen élethelyzetben?

Van már egy gyermekem, aki januàrban tölti a 3-mat. Ő az első próbálkozásra jött is közénk.

Korábban szerettünk volna testvért vállalni, de az élet közbeszólt.

kb 1 éves korában egy durva bőrbetegségre kapott gyógyszer miatt 8-9 hónapig nem lehetett babánk. Később pedig az édesapám lett nagyon beteg, akit sajnos emiatt el is veszitettünk. Őt fél évig ápoltuk, májusban veszítettük el és azóta pedig mostanában jutottunk először olyan állapotba hogy szóba került a téma.

Sajnos viszont a férjem apukája is leesett a lábáról. Róla november végén derült ki, hogy súlyos áttétes rákos. Most kemot kap, amitől nagyon rossz állapotban van, és vezetni se vezethet már.

Nagy mértékben számítanak ránk, és nem is kérdés hogy segitünk is. Van egy lányuk is, ők is sokat segitenek, szóval nem vagyunk magunkra utalva a bajban, de tény hogy van és biztos lesz is feladatunk, nem keves.

Nehezen tudom magamban eldönteni hogy jó-e, illik-e, ezek után (saját apukám, másik beteg nagyszülő) így babát vallalni.

Vagy hogy egyáltalán jó döntés-e most, es tudunk-e majd örülni neki igazan. Viszont az is igaz, hogy a meglévő gyermekünk mar elég nagy lenne egy tesóhoz és nekem a sajat dolgaim miatt is most lenne a “legjobb”, mert legkesőbb nyáron vissza kellene mennem dolgozni, hogy ne veszitsem el a munkahelyemet.

Ugyanis még gyesen vagyok, ami közben egy új munkahelyen dolgozom. Ez is rendben lenne ha csak ez maradna, de ugy terveztuk hogy a babak alatt jo volna a regi munkahelyemet még a magaménak tudni.

Viszont oda pedig a 3 év miatt lassan visszavárnak és most beszéltük meg hogy a szabadsagaimmal augusztusig tudom kihúznu, viszont aztán kezdeni kell. Ezt most bonyodalmas lenne kifejteni, de eddig úgy terveztem/terveztük (persze ha össze is jön) hogy 2 gyerek között nem mennek vissza. De persze ember tervez..

én egyebkent idén 33 lettem, férjem 38. Tehát korban még bőven benne vagyunk az időben, nálam 36-37 lenne a határ. A férjem viszont korabban azt mondta, hogy nem nagyon akarná már tologatni, mert látni is szeretne a gyerekeit.

Az sajnos tény hogy a nagypapa gyógyithatatlan, lehet hogy csak hónapok kérdése és mar ő sem marad velünk. Persze én hinni akarok és hiszek is valahol az ellenkezőjében, de az eszem nem tudja figyelmen kívül hagyni a nyilvánvalót. Viszont ha elveszítjük sajnos nem hiszem hogy nagy lelkesedes száll meg minket. :-(

A tapasztalatom abszolút azt mondatja, hogy az mindenképpen rosszabb mint most, hogy beteg ugyan, de még itt van.

Persze el is engedhetjük a témát es visszaterhetünk rá majd 1-2 év mulva is.

Tulajdonkeppen azzal sem lenne baj. És lehet hogy így is lesz.

Tudom, hogy kívülállóként erre igy hirtelen nehez lehet valaszolni. De ha voltatok hasonlo helyzetben es döntöttetek valahogy vagy tudjátok hogy döntenétek, gondolkoznàtok az én helyzetemben, kérlek írjátok meg.