Vállaljak úgy gyereket, ha amúgy nem szeretem őket és szerintem szigorú lennék?

Hülye kérdés, de tényleg nem tudom. Ismerősöknél/rokonságnál az idegeimre mennek a rossz gyerekek. És látom, hogy orrbaszájba hisztiznek anyuci apuci meg ölelgeti őket, "jaj kicsim miért beszélsz így hát nem szeretsz?" Ha rákiabálnak utána rámnéznek, hogy "jaj a szívem szakad meg hogy ráordítottam, szerinted most utál engem?" én meg így... Aztakva hova jöttem.... 4 éves a gyereked miért ne szeretne mikor te tartod el meg te törlöd ki a s*ggét.

Én nem tudnám ezt így csinálni, nem mondom, hogy megverném, de nagyon szigorú lennék szerintem, és minden eszközt bevennék hogy tudja hogy én vagyok a főnök... Erélyes lennék talán ez a jó szó.

Persze biztos más lenne ha a saját gyerekemről van szó és csak a szám nagy. De a munkahelyemen is sokszor találkoztam neveletlen (vagy csak hiperaktív) gyerekekkel, a buszon is az idegeimre mennek. Úgy vagyok vele, hogy az a kisgyerek aki csendben van és szégyenlős és csak az anyukája kezét fogja és csak mosolyog az nagyon aranyos, magamat látom benne mert én is ilyen voltam, anyukám imádta hogy ennyire jó gyerek voltam (bár ennek is megvoltak a negatív következményei, elég nyámnyila voltam amíg bele nem dobtak az élet mély vízébe), egy rossz gyerek meg ha visít meg nem viselkedik mondjuk nyilvános helyen és más ember nyugalmát is "megzavarja", azt legszívesebben kidobnám az ablakon kb. és olyan gyorsan akarom kikerülni vagy elhagyni azt a helyet ahogy csak lehet.

Egy ideje nem jött meg a menstruációm és egyre többet gondolkodom rajta, hogy amúgy ideje lenne-e most egy gyereknek, de amúgy nem hiszem, hogy ez a hozzáállásom változna, sőt évről évre megerősödik.

Elég erősen feminista is vagyok, tehát biztos hogy amint lehet visszamennék dolgozni, nem tudnék olyan önzetlen életet élni mint a gyerekes barátnőim hogy lesz.rják a házaséletüket csak a gyereknek legyen jó. Szerintem igenis nőnek kell maradni, és saját magunk kell maradnunk az elsőnek az életünkben, és egy gyerek se lehet fontosabb egy párkapcsolatnál, tehát ugyanúgy ápolni kell, és úgy lehet kiegyensúlyozott a gyerek élete is. De nem ő van a középpontban.

Ezzel a hozzáállással tudnék egyáltalán gyereket nevelni? Bár nekem az is jó lenne ha nem lenne gyerekem egyáltalán, lehet tényleg túl önző vagyok... De közben meg úgy érzem ha "rákényszerülnék", tudnék egy értékes embert nevelni aki nincs elkényeztetve, tehát fel tudnám készíteni az életre, és természetesen szeretetben nőne fel, de nem MINDEN áron. Kicsit le is nézem azokat az embereket akik a gyereküket tartják az életük értelmének és egyetlen boldogságuknak. Mármint értem én, hogy fontos dolog, de azért na... Nem én nem tudnék ilyen lenni...

26N