Hogy kell nevelni egy gyereket ahhoz, hogy ne legyen féltékeny a kistesójára, tehát, hogy ne érezze azt, hogy kezdik elhanyagolni?

Hát igen. Kell külön idő a nagyobbal, kell külön idő a kisebbel, kell külön idő a férjeddel és kell külön idő magadra. És kell idő, amikor mind együtt vagytok. Mission impossible, de elvileg ez az ideális.

Egyébként a kicsit kezdetben könnyebb a nagyhoz, a család eddigi rendjéhez igazítani. Féltékenység meg tipikusan a nem csecsemők ellen van, hacsak nem zárkózol be vele folyton etetni, altatni, hanem amikor a kicsi már nem marad egy helyben és egyrészt mivel önveszélyes, jóval több figyelmet igényel, mint babaként (amikor egyszerre tudsz szoptatni és legózni...), másrészt elindul felfedezni a nagyobb cuccait... Soha ne hagyd hát majd őket kettesben. Mindkettő a te felelősséged. A nagyot agyba-főbe dicsérd, ha segít, de ne ő vigyázzon a kicsire. És ne hasonlítgasd őket.

Leginkább egyébként példamutatástól és személyiségtől függ. Én azt figyeltem meg, hogy akik jól kijöttek a saját tesójukkal, általában ezt tovább is tudják adni. És akik elég empatikusan bele tudják magukat képzelni mindkét gyerek helyébe, azok nem fognak kivételezni egyikkel sem.

Ahogy az előzőek írták!

Tehát minden nap vele is tölts kettesben időt, amikor semmi egyebet nem csinálsz, csak ővele foglalkozol: játszotok, bújtok, beszélgettek, olvasol neki stb.

Emellett fontos, hogy úgy legyen a nagyobbik testvér játszóhelye kialakítva, hogy a kicsi nem férhessen hozzá, ne dönthesse pl. össze azt, amit a nagy épít építőkockákból. (Pl. ha van külön szobájuk, akkor ez egyszerűen megoldható.)

Tartsd tiszteletben, hogyha a nagyobbik testvér valamelyik játékát, könyvét nem akarja megosztani a kicsivel, pl. mert fél (sokszor jogosan), hogy a kicsi tönkre teszi, összegyűri stb. Akkor se engedd ezt a kicsinek, ha emiatt hisztizni kezd.

Ha hajba kapnak, ne az legyen, hogy mindig a nagyot szúrod le azzal a felkiáltással, hogy "te vagy a nagyobb, legyen neked több eszed".

Ne legyen a nagyobbikra lőcsölve a kisebbikkel való foglalkozás. Néha-néha ez elmegy, de alapvetően a nagyobbiknak is joga van gyereknek lenni és a saját gyerek-dolgaival foglalkozni.

Jól hangzik, hogy "kell a külön idő", de egy ragaszkodó, anyás kisgyereknek nem elég, ha napi 1 órát csak vele töltesz. Ha olyan típus, akkor ugyanúgy egy percre sem akar osztozni az anyján, mint a tesó előtt.

Mi nagyon igyekeztünk, ahogy a nagykönyvben meg van írva, volt külön apás, anyás program, minden nap rengeteg idő töltöttem az akkor 2 éves naggyal, amikor a kicsi aludt, mégis utálta. Már nagyok, de a mai napig nem tudom, mit kellett volna máshogy csinálnunk, azt leszámítva, hogy hagyni köztük minimum 5-6 év korkülönbsget.

De ezek mi vagyunk. Másoknak abszolút bejön a kis korkülönbség. Nem lehet ezt előre látni.

Nálunk rosszul indult a kisebbik érkezése, a nagyobbik látni sem akarta. Nem tombolt, csak egyszerűen csendesen kivonta magát a családi közegből, mert nem akart a közelében lenni (4 év van köztük).

Én igyekeztem nem a kicsire fogni azt, hogy miért nem tudok most játszani a naggyal, próbáltam minél kevesebbszer a kisebbet előhozni ha valami miatt nemet kellett mondani neki. Sok etetés, pelenkázás, ringatás, egyértelmű, hogy megoszlik a figyelem.

A sorrenden is próbáltam egyensúlyt találni, nem mindig a kicsi volt az első. Ha sétálni mentünk, akkor a nagy kívánsága szerint mentünk vagy játszótérre vagy folyó partra, stb.

Ettől függetlenül sokszor került háttérbe (így életszerű), de sose volt elfelejtve és próbáltam kiemelni az estéket számára. Közös játék, gofri sütés, bármi. Esti mese, összebújás, beszélgetés.

Eltelt a születéstől fél év és már együtt "játszanak".