Akik olyan családban nőttek fel ahol elfojtották az érzelmeket hogy nevelte fel a saját gyerekét?

Míg otthon laktam, nálunk is ez volt.

Se egy puszi, se egy szeretlek, se egy jó szó, dícséret...

24 voltam, mikor összeköltöztünk férjemmel. Na őpedig pont ez.

Este jóéjt, reggel jóreggelt öleléssel, puszival, evésnél jóétvágyat, tüsszentésnél egészségedre. Ha elmegy itthonról, mindig elmondja, hogy szeret. A mai napig. Becézget, nekem ez is újdonság.

Kellett durván 1 év, mire ezt megszoktam.

Azóta van egy 2 éves fiunk és egy 3 hetes lányunk.

Én minden nap elmondom nekik, hogy szeretem őket. Ha a nagy valamit jól csinál, dicsérem. Becézem őket. Imádom ölelgetni, puszilni mindkettőt (mindjuk a nagy már kevésbé hagyja 😅)

Szóval szerintem ezen ne aggódj :)

Jaj istenem, szomorú ezt olvasni, holott én is pontosan így nőttem fel.

Én terhesség alatt rengeteg könyvet olvastam ezzel kapcsolatban, és bizony pszichológushoz is jártam, mert attól féltem valahogy átveszem ezt, és viszem tovább ezt a nevelési példát úgymond. Párkapcsolat is ezért volt problémásabb, mert nehezen fejezem ki azóta is az érzéseimet, nekem eleve a szeretlek szót is furcsa mondani, de persze mondom, minden nap, mindenkinek akivel egy háztartásban élek 🙂 Nehéz ez, és olyannak nehéz megérteni aki nem így nőtt fel. Ne izgulj egyébként, minden rendben lesz, a gyerek egyébként is érzi hogy fontos neked, de tény, hogy - nekem legalábbis - meg kellett tanulnom, hogyan kommunikáljam a szeretetem.

Egy 2 évest nem nehéz puszilgatni, meg elmondani neki, hogy szereted. Majd ha 10-16 éves lesz... A gyerekek változnak és a szülők is valtoznak veluk. A kerdezo se emlekszik mar a pici gyerekkoraban tortentekre, valószínüleg olyan 6 éves kora koruli lehet az elso emleke. Az mar az a kor, amikor a gyerek se akar ölelkezni. Várd ki, myilen leszel majd idősebb gyerekek szülőjeként.

Nálunk se volt szokás az ölelgetés, legalábbis amire én kórban vissza tudok emlékezni és én is megfogadtam, hogy majd ha nekem gyerekem lesz.... Picikent én is agyon szeretgettem, aztán később már nem szerette, nem engedte. Ma már majdnem felnőtt, csak születésnapon vagy valami alkalmon van puszi meg ölelés. Nem azért, mert én nem akarom.

Kedves kerdező, szerintem az a lényeg, amit te rosszként eltél meg, abból a negatív mintából vonj tanulságot, és te az ellenkezőjét tedd a gyerekeddel a saját belátásod szerint. :)

Nekem például szavakkal testkontaktussal is kimutatták a szeretetet, főleg anyám, folyton nyomorgatott a puszijaival. Viszont semmivel nem indított el az életben. Sosem beszélt az anyagiakról, a nehézségekről, semmit nem adott alám, amikor egy táska ruhával elindított az eletben. Egy csekket se tudtam kitölteni, természetesen hamar belekerültem a hitelcsapdaba, mert fogalmam se volt a pénzről. Tárgyakban se adott soha semmit, így felnőttként nagyon sután fpgadom a kedveskedő ajándékokat, nem érzem, hog, szükségem lenne egy csokor virágra vagy egy ékszerre. Mintha nekem ez nem járna...

Érdekes dolgok ezek, a szülőktől kapott (vagy nem kapott) minták, mindenesetre én is próbálok a magam belátása szerint a legjobbat kihozni az anyaságból. Aztán majd 20 év múlva kiderül, mit mulasztottam el.

"SZERETLEK:

•kapcsold be a biztonsági övet

•raktál kaját?

•mikor jössz?

•írj, ha haza értél

•igyál egy pohár vizet

•éhes vagy?

•álmos vagy?

•vegyél fel zoknit

•takarózz be

•a melegebb kabátod vedd fel

•legyen szép napod

•ne zokniba mászkálj a hideg kövön

•vedd fel a köntösöd

•van még tusfürdőd?

Sorolhatnék még száz meg száz ilyen példát. Vannak emberek, akik nem azt mondják, hogy szeretlek, hanem különböző mondatokkal és kérdésekkel utalnak rá."

Régebben láttam már és most megtaláltam egy oldalon, szerintem találó ide :D

Szerintem meg menj el pszichológushoz. Nem azért, mert gázosabb vagy másnál vagy nem normális vagy rosszabbak voltak a szüleid az átlagnál, de hát ahogy fogorvoshoz vagy fodrászhoz is elmegy az ember, ha valami zavarja, jó ezeket a dolgokat átbeszélni, lezárni, ha szükségét érzed.

Nekem pár tipikus stresszből adódó krónikus betegségem volt, és tök jól elmúlt, amikor felismertem sok sírás után :), hogy miért követek egy rossz beidegződést, amit kb. még bölcsis koromból hoztam.

A már exférjem jött viszont hasonló távolságtartó családból, mint te. Ahol olyan csendes baráti-bajtársi a viszony, de semmi puszi, ölelés, és borítékokat adnak karácsonyra és persze jókat esznek, és így is lehetnek gondoskodók, de lehetőleg csak az időjárásról szabad beszélni, mert sok a csontváz a szekrényben és senki ne folyjon bele véletlenül valaki területére. Amikor megszülettek a gyerekeink, ő sajnos pont megváltozott egy nagyon nyitott, liberális valakiből egy tekintélyelvű patriarchává (vagy legalábbis ami szeretett volna lenni), mert egy-az-egyben csak az otthoni mintákat tartotta helyesnek követni. Amire addig (10 év, szóval volt időm megismerni, és ha belegondolok, hogy még punk is volt egy időben:)) esküdözött, hogy utálta és másképp fogja csinálni, meg olyan házasságot nem akar, mint a szüleié.

Még vagy 10 évet lehúztunk, mert egyébként szerettük egymást, dúlt a kémia és szenvedélyes, de gondoskodó személyiség lett volna alapbeállításban, de a gyerekek nagyon sok káros játszmát átvettek ebből a nem egyenes, hallgatással büntető, sérelmeket halmozó, érzelmi zsarolós, pénzzel kompenzáló módszerből, amit összerakott magának a múltbeli mintákból vs. a saját magának sem meghatározott, változó elvárásaiból.

Nálunk is ez volt. Pici gyerekként még emlékszem, hogy bújtam, simogatás, ölelgetés, szeretgetés volt, aztán mégis olyan rideggé vált a család. Nem volt szokás kimutatni és kimondani érzéseket, mindenki elvolt a saját világában és feldolgozta a kis dolgait egymaga. Aztán amikor elköltöztem, valahogy a szüleim részéről ez a ragaszkodás visszajött. Mostmár ölelgetnének, puszilgatnának, de nekem most olyan fura. Pl. a nagymamámnál zsigerből jön, hogy agyon ölelgetem ha találkozunk, mert tőle világ életemben ez volt a megszokott. A szüleimmel mindig volt egy távolságtartás és most fura, hogy igényük lenne erre. Persze igyekszem változni én is, hiszen nekem is jól esik, csak nem ez a megszokott.

Szerintem ezért lettem extra érzékeny lelkületű. Bárhol, bármikor képes vagyok elbőgni magam bármilyen érzelmes esetnél. Főleg most. Még senkinek nem tudtam bejelenteni a terhességem sírás nélkül. A főnökömnek sem. :D

Én tudom, hogy bár nekem nem ez a természetes, én igyekszem majd természetessé tenni a gyerekeim számára a szeretetteljes közeget, ahol merjük kimondani azt, hogy mi van bennünk. Sose legyen elbagatellizálva senkinek semmilyen érzése, ne féljünk sírni egymás előtt, vagy odabújni a másikhoz. A család legyen az első, ahova bármivel fordulhatunk. Eleinte nehéz volt, de tudatosan mindig úgy formáltam a dolgokat, hogy mindig legyen idő végighallgatni, átölelni, megsimogatni, megpuszilni, agyon dicsérni, stb. Aztán majd meglátjuk mi sül ki ebből... :)