Ezek valós érvek lehetnek gyerekvállalás ellen? Tényleg van, aki így gondolkodik?

Miért ne lenne valós érv az, ha valaki nem szereti a gyerekeket, nem érzi magát alkalmasnak a szülőségre és nem akarja az egészet? Szerintem ha valaki ezt érzi, akkor pont az a felelőségteljes cselekedet, ha inkább nem vállal gyereket a külső nyomás miatt. Kényszerből ne szüljön, mert valószínűleg nem fog jól elsülni és annak a gyerek inná meg a levét.

Az emberek nem egyformák és a vágyaik sem azok. Ha valaki szeretne babát, az tök jó, de az se rosszabb ember, aki nem így akarja élni az életét. A házasságnak pedig nem a gyerekvállalás a célja, szóval miért ne lenne értelme enélkül?

Először is: a házasság és a gyerekvállalás két, egymással nem összefüggő dolog. Mindkettőt csinálhatod a másik nélkül. És, aki csak azért házasodik, mert jön a gyerek, ott már régesrégen nagyon nagy a baj.

Egyáltalán nem érzem azt, hogy a cikkben szereplő nő élősködőnek érezne egy gyereket. Sőt. Élőslödőnek azokat a szemétládákat érzi, akik úgy érzik, hogy joguk van beleszólni mások magánéletébe.

Abban pedig 100%-osan igazat adok neki, hogy gyereket szülni azért, mert mások ezt elvárják, teljesen elmebeteg ötlet. Ahogyan az is, hogy "legyen aki öreg korodban gondoz".

Nekem két fiam van, 9 és 10,5 évesek, ha újra kezdhetném, ugyanígy döntenék, hogy legyen két fiúnk - de teljesen elfogadom, amit a hölgy mond. Ez az ő véleménye, és az ő döntése. Ettől ő sem nem több, sem nem kevesebb azoknál, akik gyermeket vállalnak (vagy nevelnek örökbefogadással, vagy nevelőszülőként)

Te, kérdező, az a tipikus magyar vagy, aki bele akar szólni mások - ráadáasul vadidegenek - döntéseibe.

Én mindig azt mondom, hogy senki olyan ne szüljön gyereket aki nem akar, egy olyan nyomására mint akinek semmi jobb dolog nincs annál az életében mint egy gyerek és belebeszélni, majd amikor a személy aki nem akart, de véletlen meggyőzték szar anya lesz, akkor a meggyőző ott fog károgni a háta mögött, hogy minek az ilyennek gyerek…

Én momentán szeretnék, de maximálisan elfogadom indoklás nélkül is azt, ha valaki a háta közepére sem kívánja.

Az első oldalát elolvastam a cikknek, a többit nem. A válaszokat sem.

De én is hasonlóan gondolkozom a gyerekekről, gyerekvállalásról, nevelésről.

Egyrészt számomra a terhesség nem szép. Engem is ki lehetne kergetni a világból azzal, hogyha bennem lenne egy kis alien. Soha többet nem tudnék úgy tekinteni a testemre, mint egy kívánatos női testre, hanem onnantól a saját szememben megmaradnék anyának. Ezt nem akarom.

Félek attól, hogy megváltozik a kapcsolatom a párommal rossz irányba. Mind a ketten olyanok vagyunk, hogy beülünk a kocsiba és elmegyünk a világ másik végére. Ezt egy gyerekkel esélytelen megcsinálni.

Amíg nem tud beszélni és nem tudja magát szavakkal kifejezni addig nekem a gyerek nem társaság. Amikor már el tudja mondani, hogy mi bántja, mit szeretne vagy nem szeretne onnantól teljesen rendben van a dolog, de amíg csak gügyög és sír addig nem tudok vele sokat kezdeni.

Attól is félek, hogy nem adok át számára jó alapokat, amikkel tud később boldogulni és semmilyen mértékben nem szeretnék felelősséget vállalni az ő hiányos érzelmi világáért, mert valamit nem vagy nem számára megfelelően adtam/adtunk át. Márpedig saját magamból kiindulva tudom, hogy ezeknek a módszereknek a kialakítása nem kis idő, munka és energia.

Egy gyerek nem pár évig, hanem évtizedekig velünk van. Az első 10 évben tőlünk függ, kamasz korban önállósodik, felnőtt korban meg kutya kötelességem mindenben segíteni neki. Legyen szó a tanulmányai kifizetéséről vagy csak arról, hogy hétvégente átmegyek meglocsolni a virágait.

Biztos vagyok benne, hogy nem tudnék neki olyan jó gyerekkort biztosítani, mint amilyet a szüleim nekem megadtak.

És végül a legelborultabb érvem, ami miatt biztos le leszek pontozva: az a gyerek nem kérte, hogy megszülessen. Csak a saját önzőségem miatt nem fogok csinálni gyereket. Mert nekem kell... Mert nekem szükségem van rá... Mert nélküle nem teljes az életem...

Tokofóbiám van, az egész terhesség biznisz ahogy van, kiakaszt. Irigylem a férfiaktól azt a felbecsülhetetlen szabadságérzést, hogy nem nőhet bennük soha egy másik ember.

Engem a testem külső megváltozása annyira nem aggaszt, mert voltam kövér, sovány, sokszor felváltva, engem inkább a kiszolgáltatottság zavarna. Tinikoromban balesetem volt, és majdnem egy évig bottal mászkáltam, és olyan szánalmasnak éreztem magam, hogy a testem nem képes a legalapvetőbb dolgokra sem. A terhesség ugyanez, meg a terhességbe való "lerobbanás". A hajhullás, a fogak, a bőr, az aranyér, az inkontinencia... nekem ettől depresszióm lenne.