Én 30 vagyok, barátom 32 éves. 3,5 éve vagyunk együtt. A kapcsolatunk elején gyorsan összeköltöztünk, a gyerekvállalás is szóba jött. Mindketten szerettük volna. Ahogy múlt az idő, jobban megismertük egymást. Aggájaim vannak?

Az a félelmem, hogy, ha gyermeket vállalunk, nem lesz valódi támaszom. Mivel azt veszem észre, hogy hiába talpraesett, de mégis gyámoltalanabb tőlem. Tapasztalatlanabb, gyakorlatiatlanabb, alkalmanként komolytalanul viselkedik, nem érdeklik a következmények. Nekem kell mindent a kezemben tartani, mindenre figyelni, mert ő nem gondolkodik következetesen és előrelátóan. Mindentől, ami új vagy gyors reakciót kíván bepánikol és kapkod. Nem érzem a kapcsolatunkat se sziklaszilárdnak, például erről sem lehet vele beszélni. Félek, hogyha gyermekünk születne magamra maradnék a gondokkal, hiába akarna segíteni. Engem is szeret, a babát is biztosan szeretné, jó apa lenne. De mégsem vagyok biztos a dologban. Hónapok óta ezen örlődöm. Van valakinek hasonló tapasztalata? Meg fog komolyodni idővel? Fel fog nőni a feladathoz?